1965. április 10. Igazolt lét

Vígan – meg nem mindig annyira vígan… – élt a család, a szülők meg a négy leány odahaza, amikor sok éves késéssel, úgy, hogy valójában nem várt senki, és valljuk meg, nem is hiányoztam senkinek, egyszer csak idepottyantam a Földre. Szerintem a születésem pillanatában kaptam egy hatalmas puttonyt a hátamra, amit azóta is rendületlenül cipelek. Tudatosan vagy öntudatlanul mindig is ott volt és maradt bennem az érzés, hogy igazolnom kell a létemet. Hogy nem céltalanul születtem, hogy nem értelmetlenül létezem, hogy igenis tudok valamit adni a világnak.

1977. május 18. Valamiben a legjobb

A szándék, az akarat, a vágy megvolt bennem, hogy produkáljak, felmutassak valamit, kitűnjek valamivel, hogy „no lám, mégiscsak vagyok valaki”, ám hiába próbálkoztam ezzel-azzal, próbálkozásaim rendre balul ütöttek ki. Kajakozni a nővérem hatására kezdtem el, ám sok sikerrel ez sem kecsegtetett. Annál is inkább, mert a víz hullámzása a hajó alatt mindig félelemmel töltött el, márpedig ezt nehéz lett volna megszüntetni. Jött az első versenyem, és igazán nem sok reménnyel álltam rajthoz, aztán, nagy meglepetésemre, sima fölénnyel megnyertem. Döbbenetes élményt jelentett: először éreztem, hogy valamiben a legjobb vagyok, hogy van olyan, amiben én tudok nyerni. Fura dolog fordult meg a fejemben: lehet, hogy ez az a terület, ahol bizonyíthatom, hogy valamit én is érek?