A csongrádi Tisza árterében embermagas cölöpökön ülnek a nyaralók. Némelyik olyan, mintha elgémberedett volna, és soha többé nem tudna feltápászkodni, a másik meg akárha csak leguggolt volna, futáshoz készülne. Időről időre korzóztam arrafelé, a gáton túli „nyaraló-városban”, ahol akad hivalkodó gazdagság, hol értik a bűnt, meg kiszolgált, téliesített bungaló is, ahol ismerik a vágyat, a titkos pásztorórák verejtékszagát. És vannak rozoga vityillók, hol reggelente szomorú emberek ereszkednek le a falépcsőkön, vállukon szatyor; mint temetői harangok, siratják átmeneti gazdáikat az üres borosüvegek.

Jártam azokat a vékonyka nyaralós utcákat kamaszként, miután kipenderítettek a diákotthonból, és a kopott albérletből nézve úgy hittem, valódi otthonom lehet a város. Sétáltam ott megtört ifjú felnőttként, aki tudta, válni készül, de még nincs hozzá elég mersze. És benéztem a nyaralók közé kopott középkorú férfiként, akinek már a saját emlékeire sem volt elég ideje.

A házak hallgattak mindig, tűrték, azt gondoljak róluk, amit akarok. Szeretek efféle magányos utcákban sétálni, belesni az udvarokba, a teraszokra, a garázsokba, és nem azt nézem, ami ott van, nem az idegenek életét, lim-lomjait látom – hanem magamat. A megannyi választás másik oldalát. Minden fészer egy „mi lett volna, ha” futamot indít el bennem. A tárgyak fecsegnek rólam, szembesítenek önmagammal. Ha olyan fűnyíróm, sövényem lenne, az a másik valaki lennék, aki nem így tévedett, rontotta el vagy tákolta újra az életét, ahogy nekem sikerült.