Egy ismerősöm mondata ugrik be: „Nem akadt még nap, amikor fejben ne váltam volna el legalább egyszer.” (Ma is házas.)

Mennyire megkönnyebbültem hallatán! Lám, természetes, ha az ember nyúlcipőt húzna örökös kompromisszumkeresés helyett… A népmesékből azt tanuljuk, hogy a párra találás küzdelmes, de a sátras lagzi után boldogan éltek, míg meg nem haltak. Arról, hogy a nászmenet és a gyászmenet között mi történt, nem szól a mese. 

Boldogan éltek míg… na de addig?!

Korunk népmeséi, a hollywoodi filmek hasonló módon ábrázolják: a kapcsolat kialakulása van a középpontban, őrült romantikusan. A szerelem, a párkapcsolat mindenre megoldás, magányra, hajhullásra, lábszagra – örökké boldog leszel, hurrá. Pedig mellette számos csodás emberi érzelem és közös tevékenység tart össze egy jó kapcsolatot: együttérzés, tisztelet, szeretet, közös felelősség, érdeklődési kör, jövőkép… Az elég jó párkapcsolat, amelyben tisztelik, támogatják egymást a felek, olyan szövetség, amely megtart, erőt ad – csak nyerhetünk vele.

Mégis kevés a jó kapcsolat – a házasságok közel fele válással végződik, a második házasságoknak még nagyobb része… Ennek egyik oka az illúzió lehet: a szerelem, a lila ködnek nevezett módosult tudatállapot múlásával nem azt a férfit/nőt látjuk, akibe beleszerettünk – a realitással vagy meg tudunk birkózni, vagy nem.

A másik ok, hogy nem azt várjuk el egy hosszú távú kapcsolattól, amit adni tudunk, hanem egyszerűen MINDENT – az igényeink irreálisak. De az élet nem hollywoodi romkom: a pszichológia szerint például a házasságkötés, a költözés, a gyermekáldás akkor is, ha mindennél jobban vágytunk rá, földrengésszerű változásokat hoz az életünkben, a kapcsolatunkban. És akkor is, ha nem következik be: a gyermekáldás elmaradása, az évekig tartó küzdelem – a meddőség szinte népbetegség – hatalmas terheket ró egy kapcsolatra, amelyek nagy része tabu, nehéz feldolgozni. Azért is, mert például a magyarok közel száz százaléka véli úgy, hogy csak gyerekkel lehet teljes az élet…