Zorán, elárulná, miért kért két nap gondolkodási időt a találkozásunk előtt?

Zorán: Hogy eldöntsem, adjak-e interjút. Nem vagyok bolondja a páros interjúknak. Egyébként meg már sokszor meséltem.

A felesége legalább nyolc darabban játszik, és gyakran beszél nyilvánosan a munkájáról. Nem is értem, hogy fér ennyi szöveg a fejébe.

Barbara: Azt mondják, a valamirevaló színész agya ezer oldalt tárol.

Z.: Néhány hete Barbara hazahozta az új Edward Albee darab, a Három magas nő szövegkönyvét. Nézegettem. Különös a történet, rendkívül nehéz a szöveg, szerintem fizikai lehetetlenség megtanulni.

B.: Ez talán túlzás, de tényleg nem volt könnyű! Egy nyolcvanéves nőt játszom, végigbeszélem az első felvonást, de nem árulom el a történetet. Legyen elég annyi, hogy próbáljuk megfejteni, melyik a legboldogabb pillanat az életben.

És már tudja?

B.: Igen! Mindig az, amiben épp vagyok.

Z.: Ezzel vitatkoznék. Abból a logikából kiindulva, hogy azért vannak pillanatok, amikor az ember éppenséggel rosszul érzi magát a bőrében. Vagy talán valaki valamikor elkap egy pillanatot, és azt mondja, eddig, ez volt a legboldogabb? Rögzíthetők, de fölül is írhatók ezek. Nem is szívesen válaszolnék egy ilyen kérdésre, talán mert akkor hálátlanul viszonyulnék a múltbéli jókhoz. De ez már filozófia.

A Party című darabban, a Pesti Színház színpadán sziporkázik Barbara. Látta?

Z.: Igen, láttam. Általában megnézem.

B.: Azért volt, amit a járvány miatt nem láttál.

Z.: Meg olyan is, amit előbb levettek, mint számítottam rá.

Bosszantja, ha nem néz meg valamit?

B.: Dehogy! Ezt most határozottan én akartam így. Sem a mamit, sem Zoránt nem akartam kitenni a veszélynek.

Z.: Én meg szót fogadok a feleségemnek.

B.: Erre nem vagyok hiú, nem szoktam vendégeket hívni előadásra, de ha valaki önként eljön, annak örülök. Tudom, nem normális színészi attitűd, amit képviselek. Beszéljünk még a Party című darabról.

Rendben.

B.: Jól veszi a közönség, élvezi, ahogy az értelmiség vergődik, és egyértelművé válik, hogy mindenütt ugyanazok a gondok jelentkeznek. A szerepem szerint sikeres politikus vagyok, és nagyon kiborulok, amikor kiderül, hogy megcsal a férjem. Megpofozom. És amikor megtudom, kivel, újra megütöm. Innentől pedig már csak lefelé vezet az út.

Az életben ütött meg férfit?

B.: Nem. Miért kéne bárkit is megütni. Hiszek az emberi szóban, kiskoromtól fogva bíztam benne.

A kor szóról gyerekek, unokák jutnak eszembe.

Z.: Felnőttek, köszönik, jól vannak. A fiam és a két lány. Az unokám is cseperedik már.

Zorán, önnek van fia is?

Z.: Igen, már felnőttkorú a fiam, Zoltán, de a hétköznapokban rengeteg nő vesz körül. Barbara, Sandra, Rozi, és Mia, az unokám.

B.: És ott az anyósa, ráadásul még a kutya is lány.

Nyomást gyakorolnak önre?

B.: Persze.

Z.: Természetesen ők szeretnék, ha azt érezném.

B.: Nem szeretnénk, de egy idevágó mondást azért idéznék: Érts egyet, és nem lesz semmi gond.

Z.: Nincs ezzel baj, teljesen jól érzem magam, mindig nőpárti voltam.

B.: Ez egyébként nagy szerencse.

Z.: Köszönhető egy fantasztikus mamának, és egy legalább olyan fantasztikus papának, aki példát mutatott. Gyerekkoromtól kezdve láttam, hogy néz ki egy önazonos férfi, akinek a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy imádja a feleségét.

Ebből mit vitt tovább? Az önazonosságot vagy az imádatot?

B.: Remélem, az önazonosságot.

Z.: Ha azt szeretnéd, boldogan eleget teszek az elvárásodnak. Egyébként nem zárja ki egyik a másikat.

Nehéz Barbarát ajnározni?

B.: Még soha senki nem próbálta.

Z.: Nem is hagyná.

B.: Nem hagynám, mert jobban érdekel az önazonosság, a magam és Zorán szempontjából is. Én a partnerségben hiszek. Nekem evidens, hogy ha két ember együtt él, szeretik egymást. A partnerség pedig a másik elismerése, senki nem adja föl magát a másikért, hanem mindenki az, aki. Persze sok metszésponttal.

Nem is szoktak összezörrenni?

Z.: Dehogynem. Mindenről elég határozott véleményünk van, és ki is mondjuk, ami olykor nézeteltéréshez vezet. Néha nehezen jövünk ki belőle, de előbb-utóbb békét kötünk.

Ki kezdeményezi a békülést?

B.: Zorán!

És ha Barbarának nincs totálisan igaza?

B.: Olyan nem szokott előfordulni.

Z.: A feleségem nehezen jut el ahhoz a megvilágosodáshoz, hogy: a fenébe, igazad volt!

Zorán elmondja a véleményét egy-egy előadás után?

B.: Maximum annyit, hogy neki ez vagy az nem tetszik annyira.

Z.: Általában az érzelmi benyomásaimnak adok hangot. Nyilván olyat soha nem mondok, hogy drágám, a harmadik felvonás elején inkább balról gyere be.

B.: Még jó. Minden bemutató hosszú előkészítő munka, utasítások százai és konszenzusok eredménye.

Van otthon más kritikusa?

B.: Csak az van! Anyám és Rozi is.

Z.: Azért nem kell őt sajnálni. Aki ezt olvassa, még azt gondolhatja, elnyomjuk.

Barbara most játszik?

Z.: Igen, kicsit rátesz.

B.: Szerinted nem úgy beszélek, mint mindig? Vehemens vagyok, ahogy a munkában, otthon, és itt is.

Z.: Csak nem szeretném, hogy az legyen a látszat, otthon hétfejű sárkányok várnak.

B.: Természetesen nem azt mondtam, én inkább úgy fogalmaznék, kontrolljaim vannak.

Z.: Mert figyelünk rád.

B.: Igen, tükreim vagytok! Három tükör, és mind mutatja, amit lát.

A Zorán nevű tükör kér segítséget márciusi koncertje szervezéséhez?

B.: Persze, ő is szeret egy másik tükörbe nézni, neki is kell a külső szem. Nem kér, de úgy érzem, segítem.

Z.: Mivel óriási a repertoárom, a válogatás nem könnyű. Ha kétségeim támadnak, tud nekem segíteni, mert jó dramaturgiai érzéke van.

A szövegek szerzőjével, testvérével, Dusánnal megbeszélik, mire gondolt, amikor a sorait írta?

Z.: Az ő véleménye szerint az működik, amit én magamtól leveszek a szövegből. Az régen rossz, ha el kell magyaráznia.

B.: Dusán szövegei mindig érvényesek voltak, és ahogy megyünk előre az időben, újabb és újabb asszociációk jönnek elő.

Z.: Költészet, amit művel, és van olyan szövege, ami ma aktuálisabb, mint amikor született.

Pedig sokszor a saját, a családjuk történetein keresztül mesél.

Z.: Így van. És szerencsére ezt sokszor mások is a sajátjuknak érzik.

Mert fülbemászóak, néha még a gyerekek is éneklik.

Z.: Talán mert a szülők mellett hallgatják a kocsiban.

B.: Amikor Rozi kicsi volt, az Amikor elmentél tőlem című dalt megtanította az oviban a többieknek, és erre bandukoltak. A kócos kis ördögöket is imádták.

Z.: Mia unokám is szereti, de ő még nem tudja elmondani, miért tetszik neki ez a dal.

B.: Talán mert kócosak, meg mert ördögök.

Dusánt nem zavarta, hogy a szövegeivel női szíveket hódít a testvére? Nem hiányzott neki a rivaldafény?

Z.: Dusán rendkívül érzékeny, visszahúzódó, befelé forduló alkat, és a titokzatosságát máig megtartotta. Ez igaz a magánéletére is. Presser Gáborral arra jutottunk, pont ettől ír ilyen igazán mély, érzelmileg, intellektuálisan is értékelhető szövegeket. A maga világát élve alkot. A nagy nyilvánosság sohasem vonzotta, soha nem hiányzott neki a rivaldafény. Én pedig tudom, mennyit köszönhetek neki, ő pedig azt, hogy én adok testet a gondolatainak, amikor eléneklem a szövegeit.

B.: Olyan testvérek, akik ha nem beszélnének egymással, akkor is tudnák, miről mit gondol a másik.

Dalszövegen vitáztak valaha?

Z.: Nagyon ritkán, de az sem volt igazán vita. Néha előfordul, hogy egy-egy szó nekem nem igazán passzol, és akkor gondolkodás nélkül kicseréli. Azt szokta mondani, végül is én viszem vásárra a bőrömet.

B.: Nagy felelősség egy dalt érvényesen közvetíteni. Zorán nem szerepet játszik, mint én színészként. Neki egyet kell értenie a szöveggel, teljesen a sajátjának kell éreznie.

Z.: A sors adománya, hogy soha nem kellett más bőrébe bújnom, még akkor sem, ha nem pont velem, vagy nem egy az egyben úgy történt valami, ahogy Dusán megírta.

A szövegekben megjelenő gondolatokkal mindig egyetért?

Z.: Mire gondol?

Például, tényleg kell ott fenn egy ország?

Z.: Igen, kell! De a dolog bonyolultabb ennél. Itt beszélnünk kellene a vallásosságról, ami ugyebár…

Magánügy. Mondok mást. A szerelemnek múlnia kell?

Z.: Ez tipikus példa arra, hogyan lehet félreérteni egy szöveget. Mert nem az a lényeg, hogy egy nagyon okos ember megmondja: a szerelemnek márpedig múlnia kell. Ez így csak közhely! De az, hogy a hajnal attól szép, hogy minden éjben ott lapul az örök sötétség, gyönyörű gondolat. Költészet. Szerintem ez a dal arról szól, hogy sajnos gyarló emberként mindig utólag vesszük észre, mi volt igazán értékes, fontos számunkra. Hogy megértsük, egy pohár víz mit ér, ahhoz tényleg sivatag kell. A szerelemnek múlnia kell?

Igaz, köszönöm, de a hallgató olykor csak a refrént jegyzi meg. Viszont A nő című dallal nem így történt.

Z.: Pedig azt nagyon szeretem! Mert Dusán igazán szellemesen fejti meg benne a nagybetűs nő titokzatosságát, varázsát. Játszottuk néhány koncerten, sajnos nem igazán vette a közönség. De még nem adtam fel.

B.: Emlékszel? Duettet kerestél kettőnknek, és arra gondoltál, énekeljük együtt, de meggyőztelek, ezt a dalt csak férfi adhatja elő. Helyette a Játssz még!-et választottuk.

A színpadon fiatal szerelmes, csapodár nő, öregasszony. A szerepek mögött mennyire kell látnom, éreznem Hegyi Barbarát?

B.: Az a jó, ha a szerep és én oda-vissza hatunk egymásra. Együtt vagyok vele, nem maradok ki, és ha jó köztünk a kémia, az olyan, mint a szerelem.

Bocsánat, de ez nem megfoghatatlan?

B.: Lehet, de mégis így működik. Ha nagyon eltérő karaktert, vagy, mondjuk, a koromnál sokkal idősebb nőt kell játszanom, mint például Szabó Magda Ajtójában, akkor próbálok külső példákat keresni. Egyébként Emerenc gondolkodásmódja, szögletessége, racionális, pragmatikus személyisége, öntörvényűsége és egyenessége minden tébolya ellenére közel állt hozzám.

Mi az, amit nem szívesen játszana el?

B.: Mindent el kell! Például most készül egy rövidfilm, amelyben egy tőlem távol álló karaktert alakítok. Kicsit bajban vagyok. Szerintem ez nem az én szerepem, de a rendező velem szeretné eljátszatni.

Z.: Talán az a rendezői szándék, hogy kihívás elé állítson.

A márciusi koncerten mi lesz a kihívás? Ki lesz a meglepetésvendég?

Z.: A kérdésben ott a válasz: meglepetés! Egyébként még én sem tudom, kit hívok.

B.: Szerintem még van ideje kitalálni a műsort. Közben mégis rengeteget dolgozik rajta, gyakorol, énekel, gitározik, hosszú órákon át. De ez így természetes.

Z.: Tréningezek. Bagó Gizella tanárnő azt mondja, a hangszál pont olyan izom, mint a vádli vagy a bicepsz. Ha nincs edzésben, a hirtelen terheléstől izomláza lesz, ami nem más, mint a rekedtség.

Létezik drukk, izgalom ennyi pályán töltött év után?

Z.: Volt, van, lesz. A mai napig azzal megyek ki a színpadra, hogy ezt a közönséget is a nulláról kell megnyernem. Sokszor, mikor kezdéskor megyünk ki játszani, már tapsolnak, kiabálnak, ennek ellenére még sokáig bennem marad a doppingoló feszültség.

B.: Amikor színpadon vagyok, én is érzékelem a felém áradó energiát. Fantasztikus, mennyi érzékszerv működik egyszerre. Miközben teljes átéléssel játsszuk az adott jelenetet, mégis érzékeljük a közönséget. Nekik játszunk, de nem velük. Zorán helyzete más, a koncerteken párbeszéd zajlik. Ennek egyik legmeghatóbb formája az együtt éneklés.

Párbeszéd. A közösségi oldalakon zajlókról mi a véleményük?

B.: Fontos, ma már ott kell lenni. Nem maradhatok ki, de úgy jó benne lenni, hogy én szabom meg a feltételeket, én mondom el, előző nap kinek a kiállítását néztem meg, mit olvasok, aznap mit játszom. Én adok képet, én beszélek arról, milyen általam jónak tartott ügy mellé álltam oda. Fontos. Képsorozat. Úgy tekintek rá, mint egy albumra.

Azért titokzatosság is van benne?

B.: Van, de mégsem ezeken a felületeken éljük a tényleges életünket. Próbálok titokzatos lenni, de általában nem sikerül, mert mindig többet beszélek, mint kellene.

Z.: Titokzatosnak lenni egyébként nagy erény.

B.: De kell az önirónia.

Irónia. Humor. A hétköznapokban ki a viccesebb?

B.: Természetesen én.

Z.: Hát, legalábbis ő ezt gondolja.

Amikor utoljára beszéltünk, Zorán elejtett mondata megmaradt bennem.

B.: Mi volt az?

Hogy évek óta nem járnak beülős helyekre.

B.: Hogy így alakult, annak sok oka van. Munka. Pandémia. Rengeteget dolgozunk. Viszont én szeretek főzni, és szívesen teszem, akár nagyobb társaságra is. Élvezzük, ha mi vagyunk a vendéglátók, boldogan jönnek hozzánk. És ez nagyon jó érzés. Szóval a miénk továbbra is nyitott ház.

Zorán segít a főzésben?

Z.: Semmit.

B.: Nem, soha, és nem is vágyik rá.

Z.: Az én szerepem más. Felelősségteljes.

B.: Maximálisan! Mert széles étel- és ízskálát ismer, és tényleg jó ízlése van. Rohanok hozzá egy kanállal, és kóstoltatom. Zorán a kontroll.

Z.: Ez most a bók.

B.: Mert tényleg jól kóstolsz. Egyébként nálunk is a konyha a sok nő központi, igazi élettere. Ha jön Sandra, csak beköszön az apjának, és ott dumálunk, együtt főzünk. Ott zajlik a társasági élet, főzünk, eszünk, iszunk, beszélgetünk.

Z.: Sandra anyukája, Éva és a mamám is remekül főztek. És most Barbara és az ő anyukája is remekel a konyhában. Csoda, hogy még nem gurulok. A nagy koncertek után szoktunk amolyan fogadásfélét tartani a szereplőknek, barátoknak, családnak, és soha nem felejtem el megköszönni az itthoniaknak, hogy kibírtak engem a nehéz, készülődési időszakomban, biztos hátteret adtak. Sőt közben etettek, itattak, és még jó szavuk is volt hozzám…

Fotó: Zsólyomi Norbert