Tímea, Ági és Melinda nem munkának tekintik önként vállalt feladatukat, hanem hivatásnak. Bár ők hárman a nevelőszülőség meglehetősen különböző formáit űzik, ha leültetnénk őket egy asztalhoz, a lényegi dolgokban valószínűleg mind egyetértenének. Olyan sűrű mindennapokat élnek, hogy ha kettő lenne belőlük, akkor sem gyakran dőlhetnének hátra, de mint mondják, ez nem is az ő stílusuk.
„Ez nekünk való hivatás”
Laskáné Ági sokat mesélt a történetéről már a telefonban is, és említette, hogy van két nevelt fia is, akik már felnőttek és önálló életet élnek. Érkezésemkor mégis egyikük, Tibi nyit ajtót. Otthonosan mozog a nagykanizsai háromgenerációs házban, pedig már nem ez az otthona. A gyerekszobában három pici gyerekkel játszik a tizenhat éves Alexa, aki egyébként Tibi húga. Két testvérükkel szép sorjában összesen négyen érkeztek Ágiékhoz sok-sok évvel ezelőtt. Ők voltak az első nevelt gyerekek a házban. Alexa nővére is itt él még, utógondozottként, de már csak keveset van otthon, egyetemre jár.
– Mindig ötös létszámmal dolgozom – meséli Ági, a Nyugat-magyarországi Református Gyermekvédelmi Központ nevelőszülője –, és ha valamelyik gyerek elkerül tőlem, gyorsan jön a helyére másik. Alexa és a testvérei itt nőttek fel. Egyrészt már nagyok voltak, amikor lemondtak róluk, másrészt egy négyes testvérpárt nem könnyű örökbe adni. Alexa mindig anyának hív, a nővére csak akkor, ha szeretne valamit – mondja nevetve.
Ági egyébként nagyon derűs természetű. Annak ellenére, hogy néha maga sem érti, hogyan vezényelte le a napot, és hogyan tudott annyi helyen lenni egyszerre, nem vált a ház rabjává. Férje, Csaba segít neki, hogy kikapcsolódjon és töltődjön, néha elutazzon a nővéréhez.
Ágiék huszonegy éve fogadnak otthonukba gyerekeket, és tulajdonképpen egy újsághirdetés hatására kezdtek érdeklődni a nevelőszülőség iránt.
– Két saját gyerekünk van, egyikük már elköltözött, a kisebb is már hatéves volt, amikor belevágtunk. Nagy a házunk, szeretjük a gyerekeket. Sokan kérdezték, most, hogy végre nem lenne semmi gondunk, miért veszünk magunkra ekkora terhet. Ez hivatás. És az már többszörösen kiderült, hogy nekünk való hivatás. Azok, akik nevelőszülőhöz kerülnek, általában nem várt gyerekek. A bántalmazástól az elhanyagolásig szinte minden előfordul a múltjukban. Nagyon meg kell küzdenünk a bizalmukért. A legfontosabb feladatunk, hogy szeressük őket, éreztessük velük, hogy fontosak és biztonságban vannak. A kilátástalanságból érkeznek, és hiába vagyunk mellettük, ez egész életükben elkíséri őket.