Annyi mindent nem mondtam el. Nem mutattam meg. Annyi fontos tapasztalásomról nem beszéltem. Megfeledkeztem arról, hogy elmondjak az életüket talán megkönnyítő fogások, női praktikák közül jó sokat. Például, hogy ha lopni is kell hozzá az időt, de néha meg kell állni, csöndben, magadban. Hogy aztán még erősebb legyél. A főzelékeim selymességének titkát vajon megmutattam? Hogy a tiszaadonyi Évától tanultam, és azóta rántom is, meg habarom is. Kevés liszttel, lágyan. Mennyivel ízesebb! Vagy megsejtettem-e, hogy a szolgáló szerelem hegyeket mozgat? És ha a két szó közül csak egyik is hibádzik, a hegy vagy leomlik, vagy ott marad meghághatatlan meredélyeivel örök magányban. Elmondtam-e a meleg levesek varázsoló titkát és a frissen rakott kovászos uborkák üvegeinek otthonosságot árasztó kaporillatú zöld derűjét?

Daloltam-e teregetés közben? Magamnak is, meg hogy ők is hallják. Vagy csak kamaszkönnyeim hullottak régi vasárnapi ebédek romjaira a nehéz csöndek fölött, s ezekről nem meséltem nekik – tanulságul vagy csak úgy – semmit. Elszalasztott pillanatok garmadája.

Közben meg látom, hogy mennyi minden odaért. Majdnem minden. S az évek alatt a tőlünk kapottakra rárakták a saját receptjeiket. S miközben tanulok tőlük, ebben az ajándék-időben, amikor ha akarja, még hasznossá lehet az ember, összeszedem, ami csak eszembe jut. Recepteket, tapasztalást, kudarcból tanultakat, siker-titkokat, és, mondjuk, éppen most egy régi finnországi emlék ízeit, illatait, földi és égi üzeneteit. Mert ezek a „receptek” ilyenek lesznek. Foghatók és megfoghatatlanok. Megfőzhetők és mélyen, bent a lélek tartományaiban akár el is raktározhatók. Kinek-kinek.