Vajon anyámék idejében is úgy járta, hogy a sikkes szülők úgy tettek, mintha semmiben nem változott volna meg az életük? Színház, kert, barátok, barlangtúra, étterem. Önfeledt életélvezet, gondtalanság a pajkos gyereküvöltésben. Nem tudom, mióta lett a jó szülőség fokmérője a lazaság, talán a könnyednek gondolt családi vígjátékok zacca ez, ez ülepedett le bennünk, hogy aki elengedi a gondot, annak visszajön az öröm, mint valami csere-bumeráng, és hogy „csak szeretet kell, semmi más”. Persze lehet, hogy mindezt csak azért mondom, mert egykoron én képzeltem ilyen áradó apának magam. De a gyerek kedvére, boldogságára tett bohóságot bitangul könnyű összekevernem a saját felelőtlenségemmel.

Az időbeosztást volt a legnehezebb megtanulnom. Mindig is lazán bántam a fél órákkal, fél hetekkel, fél évekkel, attól függ, mikor mire húztam lapot, de a gyerek rutinja más. Ha ő felborul, átesik a holtponton, nem alszik, sokat alszik, nem eszik, sokat eszik, akkor minden összedől: a mi életünk is. Ha nincs ütem, boldogság sincs. A lazaság látszata olyan, mintha spanyolfal mögött menne az élet, mi legalábbis ügyetlenek vagyunk, nem tudunk a család, vendégek, barátok előtt sem úgy tenni, mintha nem lenne fontos, mikor indulunk, mennyi ráfutás, nyugalom van-e fürdés előtt, mikor ehet Hanna „kaka-ó”-t, ahogy ő nevezi, két külön szóval a csokoládét. Olyan csábító, habos, laza „ugyan már!”-okkal folyni a végtelenbe, de az „ugyan már” nem a gyerekért van, és még csak nem is értünk, mert aki mondja, nincs ott, amikor éjfélkor egy túlpörgött szőke boszorkány tipródik, ugrál zokogva az ágyon, és még az anyja meg a feng shui szerint sem hagyja majd abba soha az életben.