Elfelejtettünk lazítani. Megyünk előre, végezzük a dolgunkat, tervezzük a holnapot. Minderre szépen rátesz egy lapáttal a járványhelyzet, amikor a tervezés már nem is olyan könnyű, mert a napról napra változó körülmények között folyamatosan rögtönöznünk kell. Ez sem kedvez az önfeledt pillanatoknak. Miközben nagyon is szükségünk lenne olyan időre, amikor csak arra figyelünk, amihez kedvünk van, és nem nyomasztanak a kötelességek. Hívhatjuk akár „énidőnek” is – a lényeg, hogy keveredjünk flow-ba: érezzük át annak boldogságát, hogy eggyé válunk azzal, amit éppen teszünk. És ha egy mód van rá, ne legyen az egésznek túl nagy tétje, mert az elveszi az örömét. Persze a legjobb az lenne, ha mindezt már gyerekként megtanulhattuk volna.

Taníts minket, Kurt!

Az alábbi idézetet Kurt Vonnegut amerikai írónak tulajdonítják. Amikor két-három évvel ezelőtt először elolvastam, egészen mellbe vágott. Megosztottam a Facebookon, mások meg tovább osztották, és éreztem, hogy mindenkit megállít és kizökkent egy pillanatra. Tessék:

„15 éves koromban egy hónapot töltöttem egy ásatáson. Egyik nap az ebédszünetben beszélgettem az egyik régésszel, aki olyan kérdéseket tett fel, amiket általában felnőttek szoktak intézni a fiatalokhoz: »Sportolsz? Mi a kedvenc tantárgyad?« Azt válaszoltam, nem sportolok, viszont színjátszó körbe és kórusba járok, hegedülök, zongorázom és művészeti tárgyakat is felvettem. Ettől teljesen odavolt, és azt mondta, hogy ez egészen elképesztő. Mire én azzal kontráztam, hogy dehogy, hiszen egyikben sem vagyok jó…

És akkor mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni, és ami teljesen átértékelt bennem mindent, mert még soha senki nem állított nekem ehhez foghatót: »Nem hiszem, hogy azért kell csinálni dolgokat, hogy jó legyél bennük. Ezek a fantasztikus tapasztalatok mind-mind különböző jártasságokat igényelnek, és rengeteg mindenre megtanítanak. Ezek mind érdekes emberré, izgalmas személyiséggé tesznek, attól függetlenül, hogy milyen szinten műveled őket.«

Mindez igazából megváltoztatta az életem. Mert kirángatott a kudarc érzéséből. Már nem úgy gondoltam magamra, mint valakire, aki semmiben nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy kitűnjön, hanem olyanná váltam, aki azért csinált dolgokat, mert élvezi azokat. Annyira teljesítményorientált környezetben nőttem fel, annyira elöntött mindent a tehetség mítosza, hogy úgy gondoltam, csak akkor érdemes dolgokat csinálni, ha nyerni lehet rajtuk valamit.”

Nem kell hozzá túl sok kutatás, hogy rájöjjünk: a szöveget nem Kurt Vonnegut írta. Ez egy hozzászólás ahhoz a blogbejegyzéshez, amely viszont egy valódi Vonnegut-levelet ismertet; keretes írásunkban ezt is elolvashatja. De mind az „igazi” levél, mind a hozzászólás azóta is szép karriert fut be a közösségi médiában. Időről időre felbukkannak, hogy figyelmeztessenek bennünket arra, néha csak önmagáért (önmagunkért) is fontos kikapcsolnunk és egyszerűen csak élvezni az életet.