Mókuskerekünk, komfortzónánk, félelmeink mind akadályai a változtatásnak. Szakemberek azt vallják, válsághelyzetben – és a pandémia mindannyiunk számára az – lehetőleg ne változtassunk túl nagyot életünkön: míg reng a föld, amúgy sem könnyű talpon maradni. Ám ez az időszak a bezártság miatt sokakat indított belső felfedező útra, és többekben hozta el a változtatás igényét. Nekem a bezártság büntetés: extrovertált ember lévén a falat kapartam társaság és szabad mozgás hiányában. Ezért újfajta barátkozásra szántam el magam: mint a tenyeremet, úgy megismertem a hegyet, amelynek lábánál élünk. Föl-le vonszoltam magam erdei útjain, szentségelve, lihegve, de annyira megszerettem, alig vártam, hogy egyedül is mehessek – kamaszodó lányaim nem mindig akarnak már túrázni –, kis hátizsákkal, egy jó könyvvel (és csokival). Imádok eldugott csalitosokban letelepedni: mindig felhívom rá a lányaim figyelmét, pont ilyen helyekre ne tévedjenek egyedül. Bármikor jöhet vaddisznó, láncfűrészes őzike, kalapácsos nyuszi. Egy verőfényes őszi délutánon nekivágtam, régi ismerősként üdvözölt a tölgyerdő, szügyig érő csalánoson küzdöttem át magam, mire találtam egy új, lakótelepi konyha méretű, szemkápráztató kis tisztást. Elégedetten ültem le a könyvemmel, hátra is dőltem. Váratlanul gyanús zörgés ütötte meg a fülemet és olyan fújtatás, ami csak állat sajátja. Moccanni is alig mertem, a nyakcsigolyám kattogása is hallatszott a csendben, ahogy a bokor felé fordultam: már láttam is a barna színű állatot mozdulni, most fog felkoncolni, kezemben egy könyvvel múlok ki, mily romantikus. Tőlem karnyújtásnyira teljes életnagyságban kilépett a tisztásra egy jól megtermett… szarvas. Döbbenten meredtünk egymásra, hát már itt sem lehetek magamban, a szarvas is csak ember, nyugira vágyik, ez volt nagy, dióbarna szemében, majd tökön-paszulyon átcsörtetve eliramodott. Ennyit változtattam én, testközelbe kerültem a természettel. Megkérdeztem a környezetemben, ki mennyit – meglepve hallottam, sokan hatalmas lépésekre szánták el magukat: Ági, aki mozgáskorlátozottként is szuperhősként állt mindig helyt a munka frontján – de még nagyobb bátorság kell a döntéshez, hogy ki tudjon lépni a mókuskerékből. Zsuzsi, aki világutazó létére lehorgonyzott egy apró, erdei kikötőben. Adél, aki hosszú évek óta tervezte, hogy felmond, mert új hivatást szeretne – az én szememben mind hősök.
Magam lábán, magamért végre!
Weiszhauptné Fodor Ági igazi korunk nője, a szó legnemesebb értelmében: pörög, mindent meg tud oldani, van ideje, ereje figyelni másra – és közben egy családi vállalkozás motorja, közel az ötvenhez. Kiskőrösön élnek, két lányt nevelnek férjével, Palival: egyikük, Réka, már egyetemista, Lili gimis.
Sosem felejtem el, amikor először megláttam: mankóval küszködve érkezett a 2015-ös Terézanyu pályázat díjátadójára, és örömkönnyek között vette át a Hősnő díjat – s nem engedte a férjének, hogy kisegítse a pulpitushoz, önállóan tette meg az utat…
Ági fiatal anyaként, nyolcéves Réka lánya mellett, már várandósan Lilivel, éjjel-nappal dolgozott – mert imádta és élvezte a munkáját. Lili születése után azonban érezte, hogy elfáradt.
