Vámos Miklós kérdése:
Kedves VM, van-e jelmondatod?
VM válasza:
Az én nemzedékemnek – sajnos vagy hála isten – mindig volt jelmondata. Rendszerint nem mi választottuk. A legelsőre már az óvodában figyeltem föl, kitették a falra, a lehető legmagasabbra, az ablaksor fölé. TANULNI, TANULNI, TANULNI! A szerző nevét is odabiggyesztették. Vlagyimir Iljics Lenin. Kezdetben sorstársaim közül csak én tudtam elolvasni. Négyévesen tanultam meg a nagybetűket, s ezek mind azok voltak. Mindegy, Éva néni reggelenként fönnhangon elszavalta. Fölfogtam a háromszor ismételt igét, de nem értettem pontosan, hogy akkor mi is volna a teendő Lényin – az óvónő így ejtette – szerint. Elég sokáig igyekeztem csinálni, amit kértek vagy parancsoltak, tanulásról csak akkor esett szó, amikor bárgyú műsor készült a szülők számára nevezetes napokon.
Ugyanez a hármas fölszólítás várt az iskolában. Ott aztán hamarosan a másik falra ez került: AZ ÚTTÖRŐ AHOL TUD, SEGÍT! Igen. Sokkal jobban tetszett. Noha még csak kisdobos lehettem, az a szó és fogalom idegesített, az úttörést viszont nekem valónak éreztem. Csalatkoznom kellett. Az úttörők és később a KISZ-tagok semmiféle utakat nem törtek semerre, követték csöndesen a pár és az ormány irányvonalait.
Nagyjából a gimnáziumi évek elején szoktam rá, hogy saját jelmondatokat szerkesszek magamnak, s azokat tegyem ki a lehajtható ajtajú szekreter belsejébe, az volt az íróasztalom és az irodám. Nem mindig cseréltem a hosszúkás cetliket, amikre a csehszlovák Consul írógéppel pötyögtem rá a nekem szóló üzeneteket, megesett, hogy tucatnyi lógott odaragtapaszozva, a cellux még nem jött divatba. Némelyikét példaképeimtől választottam. Sokáig tartotta magát Ernest Hemingway két intelme. HÚZZ KI MINDENT, AMIT CSAK LEHET. Illetve: HA NEM ÉLSZ JÓL, ÍRNI SE TUDSZ JÓL. Amennyire tudtam, betartottam őket. Az Élet és Irodalom szópárból Hemingway nélkül is mindig az életet tartottam előrevalóbbnak.
