A tizenharmadik koncertedre készülsz az Arénában. Babonás vagy?

Ha már így rákérdeztél, valójában eddig nem voltam, de most már nem sok hiányzik hozzá, hogy az legyek! A járvány miatt már kétszer kellett elhalasztanunk a koncertet. Nem szeretnék több hármast tenni ehhez az eseményhez. Most már nagyon várom! Egy ilyen zaklatott időszak után úgy érzem, megérdemlünk egy békés, nyugodt találkozót a közönséggel. Azzal a bizonyos nagyközönséggel… Annak külön varázsa van. Az más, mint bármilyen másik megnyilvánulási lehetőség.

Megfigyeltem, hogy az előadók közül akadnak, akik stúdióban érzik magukat igazán elemükben, mások bensőséges koncertteremben, és olyanok is vannak, akik leginkább egy arénában tudnak kibontakozni. Nálad viszont nem tudnék különbséget tenni, vajon melyik is az igazi elemed.

Én sem tudnék, mert számomra mindegyiknek megvan a maga vonzereje, öröme. A stúdiómunka, a lemezkészítés alapjárat a mi műfajunkban, mert azzal kezdődik az élet. Többnyire úgy indul egy pálya, hogy az ember készít egy albumot, és ezzel virtuálisan megkérdezi a publikumot, tetszik-e neki a munkája. Ott a közönségkontaktus áttételes, ott technikailag kell megfelelni, amihez vagy van az előadónak affinitása, vagy nincs. Ha mutatkozik irántad érdeklődés, akkor jöhetnek a személyes találkozások, kisebb-nagyobb és még annál is nagyobb helyeken. Ezek a maguk módján mind nagyon izgalmasak. Az egyik különleges élményem a hajdani Néprajzi Múzeum egyik csodálatos kis terméhez fűződik, ahová csak mintegy száznyolcvan ember fért be, akár mindenkivel kezet foghattam volna, ha éppen akarok. Megható volt, hogy a közönségnek tulajdonképpen minden tagját szemmel követhettem. Egy sportcsarnokban a közönség egy kicsit láthatatlan, és főleg a reakciókból érzékelem a hangulatot, a jelenlétüket, és hogy sikerült-e megteremtenem a kapcsolatot a színpad és a nézőtér között. Ha igen, akkor viszont az sokszoros, fergeteges erővel sodorja magával az embert, olyan mintha a föld felett lebegnél.

Én élénken emlékszem arra, amikor először láttalak a tévében. A jégpályán énekelted a Rohan az időt, és olyan otthonosan mozogtál, olyan flottul énekeltél, mintha kamerák elé születtél volna.

Megnyugtathatlak, egész biztosan állíthatom, hogy nem oda születtem! Én magam sajnos nem láttam soha ezt a felvételt, mert a tévében akkor még törölték a műsorokat, nem volt elég szalagjuk. Azt tudom, hogy nagyon otthonosan éreztem magam felvétel közben, mivel minden szabadidőmet, ha nem kézilabdaedzésen, akkor a jégpályán töltöttem. Ezért lehetett, hogy olyan szabadon siklottam körbe-körbe, és egy kicsit sem zavartak az engem követő kamerák.