Mondhatni, világszínvonalú környezetben ülünk a Dumaszínház kulisszái mögött. Gondoltad volna, amikor ezt az egészet elkezdted, hogy egyszer ilyen klassz helyre járhatsz be dolgozni nap mint nap?
Természetesen nem. Teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Örültünk, hogy van egy pici kávézó, a Godot, amelyik megtűr bennünket, és teret ad a szárnypróbálgatásainknak. Nagyon boldog voltam azon a színpadon, ahol igazi legendák is megfordultak, többek között Réz, Fábry, Hajós, Badár vagy Kőhalmiék. És én is ott lehettem! Húszéves voltam, amikor először kaptam a fellépésemért papírpénzt. Hazavittem büszkén az ötezrest, amit az étterem adott, de anyukám azt mondta, ez valami tévedés, ezt vissza fogják kérni, inkább el se költsem. Anyukám háromdiplomás pedagógus a régi rendszerből, én pedig azzal kerestem ezt az ötezrest, hogy elmeséltem, hogyan vág a nagyapám tyúkot. Számára hihetetlennek tűnt, hogy valaki ezért pénzt ad nekem. Most már elhiszi.
A stand-up olyan műfaj, amelyben az előadó teljesen magára van utalva, és ki van téve az azonnali visszajelzéseknek. Hogyan viszed ezt a súlyt estéről estére a válladon?
Nekem ez a természetes, azt nem tudom elképzelni, hogy négyen állnak mellettem, vagy díszletben, jelmezben vagyok. Amikor nyolcéves koromban először láttam Fábry Sándort a tévében, megjegyeztem anyukáméknak, hogy azért ez elég jó meló. Valaki egy félkörben áll, mondja, amit akar, és azon nevetnek az emberek. Ettől szép ez a műfaj. Minden tiszteletem a színházé, de a stand-upnak pont az a lényege, hogy le van csupaszítva, és önmagunkat adjuk át estéről estére. Vagy nem adjuk át, mert az is benne van. Megnyerni, magamévá tenni a közönséget és aztán együtt bevonulni a mennyországba… ezt nagyon szeretem benne.
Könnyű kiismerni a közönséget?
Ez minden este egy folyamat, a mai napig. Az elején nyilván vetek egy pillantást az összeállításra, hogy milyen a férfiak és a nők aránya, belövöm a korosztályt. Vagy ha elmegyek egy céges rendezvényre, és ott több idősebb úr van jelen, akkor nyilván nem azt a műsoromat nyomom, amit az egyetemistáknak. Nagyon szép sikerélmény, amikor nem a tiéd a közönség, és aztán egyszer csak megfogod őket. Szerencsére azoknak a megalázó hakniknak már végük, amikor a közönség nem is figyelt. Most már akik meghívnak, azok szeretnek és várnak. Meg kell találni a kémiát köztem és a közönség között, és ha megvan, az engem is előbbre visz, és az est is jobb. Jobb vagyok, ha jó a közönség. Olyan ez, mint a hinta, minél magasabbra löknek, annál magasabbra szállok.
Van, ami kimondottan zavar, ha tapasztalod a közönségben?
A maszk. Minden este az az érzésem, hogy kétszáz szájsebésznek lépek fel. És hiába hallom, hogy nevetnek, de amit a szempár visszaad, az nagyon karcsú. Most már ezt is megszoktam, lassan az lenne furcsa, ha maszk nélkül ülnének ott.
