Elnémul az Astorián átrobogó autók zaja, eltompul a fölöttünk függő lámpa fénye, lelassulnak az asztalok között cikázó pincér mozdulatai, bennem is enyhül a feszültség, ami áthajszol a nap huszonnégy óráján, amikor Gábor leül velem szemben. A nyugalom, amit áraszt, mindenre átragad körülötte.

– Én boldog ember vagyok – szögezi le. – Mindig boldogan fekszem le és boldogan kelek fel.

Pedig a boldogság nem adta könnyen magát, Gábornak keményen meg kellett dolgoznia érte.

Kifújja az orrát, letörli a könnyeit

– Budapesten születtem, a Margit híd budai hídfőjénél, az 56-os forradalom tizedik évfordulóján. Egyke vagyok. Apám korán meghalt – kezd mesélni Gábor. Hiába szomorodom el a gondolatra, hogy egy kilencéves kisfiú apa nélkül maradt, az emlék nem billenti ki Gábort a belső békéjéből, ő már élete legnehezebb szakaszaira is úgy tekint, mint egy kirakós helyükre került darabjaira.

– Apám halála után édesanyámmal ketten maradtunk. Nem volt vele egyszerű, különösen erős függőségi viszonyban éltünk, de ezt csak most, idősebb fejjel látom.

Aztán jött a katonaság, ami megváltoztatta Gábor és édesanyja kapcsolatát. 

– Gyerekként vonultam be, és férfiként jöttem haza. Rengeteget fogytam, rengeteget, erősödtem; rendet, tiszteletet, fegyelmet tanultam. Nagyon kemény volt a kiképzésünk. Az első héten benn ültünk tizenhatan egy körletben, lábszagban, és sírtunk – mosolyog. – De úgy mentem haza, mint egy délceg legény, és távolságtartóbb lettem anyámmal szemben.

Első feleségével Agárdon ismerkedett meg, később Budapesten költöztek össze. Ugyanabban a házban éltek, ahol Gábor édesanyja, csupán néhány lakás választotta el őket.

– A probléma csak az volt, hogy anyám bejárkált a lakásba, amikor nem voltam otthon, és megmondta a feleségemnek, mit hogyan szeretek. Egyszer aztán a feleségem lecsapta a kezéből a rongyot, és kisbabával a hasában hazaköltözött. Én meg mentem utána.

Gábor Székesfehérváron kezdett új életet, aminek tizenhét év után búcsút kellett mondania.

– Amikor elváltunk, egy pillanat alatt döntöttem el, hogy visszajövök Pestre. Útközben meg kellett állnom az M7-esen, mert bizony pityeregtem. Vannak mélypontok az életben, de az ember kifújja az orrát, letörli a könnyeit, és továbblép. Ha a feleségem akkor nem adja be a válókeresetet, sosem ismerkedem meg életem párjával. A legnagyobb probléma az emberekkel, hogy sokan olyan házasságban élnek, ami nem működik, vagy olyan munkát végeznek, amit nem szeretnek. Pedig teljesen rendben van, hogy továbblépünk, ha valami nem működik. Ehhez persze bátorság kell.