Egy ötven felé járó nőt látunk, aki összeroskadva ül a fotelben, kezében zsebkendő. Könnyes szemmel mondja, hogy képtelen kezelni a problémákat és a nehézségeket, pedig egyre több van belőlük. Úgy érzi, a férje sem segít neki, és a munkahelyén sincs biztonságban a széke.

– Nem is tudom, hol kezdjem… Kérdezni fog? Vagy mondjam? Látja? Ilyen lettem. Ilyen tétova.

– Ez most nem baj, nyugodjon meg, és kezdje, ahol csak szeretné!

– Mindig erős nő voltam. Ezt tanultam a szüleimtől. Már a nagyapám is, aki még harcolt a háborúban, olyan alkat volt, aki mindent kibír. Nem is beszélve a szüleimről, akik meg hát… végigkínlódták az életüket. Sokkal nagyobb bajaik voltak, mint nekem, én meg most is itt nyekergek egy fotelban.

– Hozzájuk képest érzi azt, hogy gyengébb lenne? Vagy nehezebben viseli a nehézségeket?

– Nem hozzájuk! Mindenkihez képest! Én kitartó voltam, és mindig elértem, amit akartam. De most?! Most csak toporgok, már gondolkodni sincs kedvem azon, hogyan kellene csinálnom dolgokat.

– Milyen dolgokat?

– Hát, például azt, hogy a házasságom már olyan, mint egy üres doboz, a munkahelyemen biztos én leszek az első, akit leépítenek, még arra sem vagyok képes, hogy leadjak néhány kilót, vagy legalább csinosabban öltözzek. Képtelen vagyok rá.

– Korábban hogyan élte az életét?

– (halvány mosoly) Hát… nem így. Volt erőm és akaratom. Nem volt olyan helyzet, amire azt mondtam volna, hogy „kész, ez nekem nem megy!”. Sikeresnek éreztem magam, olyannak, aki átmegy a falon is, ha kell.

– Azt érzi, hogy ez a képessége valahogy most nem működik?

– Azt érzem, hogy eltűnt! Nincs. Érti? Nincs honnan kotorásznom, nincs se erőm, se türelmem, se jó céljaim. Csak a bajokat látom. Nem is értem… komolyan nem, hogy mi történt.