Házibuli volt nálunk, a Rákóczi úti, udvari lakás ötször öt méteres szobájában. Senki nem panaszkodott, hogy szűken vagyunk, hogy alig van levegő, hogy nem sok az ennivaló – a magnó kicsit recsegett, de szólt, s mi mindig megszereztük valahogy a legújabb számokat is.

Illés-Omega-Koncz

Keményen dúlt az Illés vagy Omega vita, a kettőért egyszerre rajongani nem ért. Az Illés-pártiak imádták Szörényi dallamos, magyar népdalokon alapuló zenéjét és Bródy okos-érzelmes szövegeit. Mert ők mondani is akartak valamit. „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ! (…) Mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod…” És a szállóigévé vált verseket-dalokat persze kívülről fújtuk: „Láss, láss, ne csak nézz!” vagy „Nem akarok állni, ha fordul a föld”. Az Omega-hívők viszont a szenvedélyes, kemény hangot érezték magukénak, egy koncertért a lelküket is eladták volna. Amikor megjelentek, ők öten, a közönség extázisba esett. A házibuliban a vita mindig elsimul, Illés, Omega, Koncz, s persze Beatles is van a szalagokon.

Jaffa szörpöt, titokban Éva vermutot ittunk, Laci még Raki Rrushit, piszokerős albán konyakot is hozott. A jólértesültek büszkeségével néztünk egymásra, amikor Serge Gainsbourg agyoncigarettázott hangján búgta: „Je t’aime je t’aime, oh oui je t’aime”, és kuncogtunk, amikor a dal vége felé Jane Birkin szerelmesen sóhajtozott és nyögdécselt. A rádióban nem hallhattuk a számot – betiltották –, egyébként nemcsak nálunk, hanem Spanyolországban, Olaszországban sőt még Svédországban is. A szeretkezés hangjai mindenütt kiverték a biztosítékot.

Lassúzás miniszoknyában

Mi még csak ismerkedtünk a szerelemmel, emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor észrevettem, hogy az egyik halk szavú, gátlásosnak tűnő osztálytársnőm lassúzás közben mennyire elszántan csókolózik a padtársával.

Ekkorra már megszokottá vált a házibuli intézménye. Öt évvel korábban azonban még heves társadalmi vitát gerjesztett, vajon kell-e ez nekünk.

„Amikor azt halljuk, hogy „házibuli”, lelki szemeink előtt megjelenik egy nyegle huligán, feltűnő öltözettel, zsargon beszéddel, és leánypárja is, kifestve, vörös körmökkel, csekély ízléssel, csekély ésszel, tűsarkú cipőben. Az ilyenfajta fiatalok igénylik az úgynevezett „házibulit”. Ez érthető is. Ezek valóban leoltják a villanyt, becsukják az ajtót és a sötétben kezdődik a csókolózás és minden egyéb, ami ezt követni szokta. Ezt minden józan eszű ember tudja. Ezért akarnak ők mindenáron egymás között lenni! Ha a fiatalok lelki szükséglete, hogy elkülönüljenek a felnőttektől, lehet ezt világos nappal is, nyilvános helyen, kiránduláson! De nem más házát feldúlva, este kilenc után. Hogy lehet az, hogy el akar különülni, de nem a serdülő leány a serdülő leány társával, hanem minden esetben a lány és a fiú!” – méltatlankodott a Család és iskola című lap nagyon felháborodott szerzője 1965-ben.