Megismerni egy festőművész lírai oldalát, főleg egy olyan személyes emléktárgyban, mint egy napló, különleges élmény. Ablak a festőhöz, amit a maga korában nem tekintettek művészeti alkotásnak, mert művész és művészetének tárgya nem fedte le az ő magánéletét. Ma viszont, amikor minden ablakon belátunk, különös ereje van annak, hogy Frida Kahlo sokszor festett titkai között is nézelődhetünk. Úgy ír, ahogy fest: szenvedélyesen, szabadon, szerelemmel és csillapíthatatlan vággyal a saját igazságáért. Ahogy a szöveg és a képek egységet alkotnak, úgy forr össze az alkotó élete és a munkássága is. Frida Kahlo esetében elválaszthatatlan a szerelem, a festészet, a politikai nézetek és a fizikai, lelki fájdalmak megélése, tehát a munka és az ember határa megszűnik. Olvastam, hogy Kahlo lassú és megfontolt volt egy-egy festmény megalkotása közben, megtervezte és a végletekig tökéletesítette a műveit. A Napló azonban a benne rejlő szabadságot és impulzivitást mutatja be gyors és improvizált rajzaival, festményeivel és szabadvers-szerű gondolatfüzéréivel:

„Mindent megértesz. A végleges
Egyesülés. Szenvedsz örülsz szeretsz
őrjöngsz csókolsz nevetsz. Ugyanazért születtünk mindketten. Felfedezni és
szeretni amit felfedeztünk. A rejtélyt.
Tudván, hogy mindig elveszítjük újra.
Szép vagy. Felékesítelek
saját szépségeddel. Lágy vagy a végtelen szomorú-
ságodban. Egyszerű keserűség. Felfegyverez minden ellen, mi fel nem szabadít.
Szeretsz. Szeress, legyek középpont.
Engem mint magadat. Nem őrizhetek
tékozló emléket rólad ahogyan
átjársz az életemen, elszórod
ékköveid, amit csak távozásod után
szedhetek össze. Nincs távolság. Csak idő. Hallgass ide:
becézz azzal, amit keresel, és amit
meg akarsz találni. Hozzád megyek,
s te hozzám. Ahogy az ének mondja, látod.”