Én azon a bizonyos sokkoló reggelen tőled tudtam meg a tragikus hírt. A facebookodon ott volt egy fénykép, mosolyogva ölelitek át egymást Csollány Szilveszterrel, és aláírtad, hogy a „A gyűrűk igazi ura az egekbe költözött! Csollány Szilveszter tornásztársam emlékére”. Szóval meghalt, vége, nincs többé? Lesújtott a hír…
Meg voltam győződve róla, hogy ez vele nem fordulhat elő. Most nem, élete virágában, de száz év múlva sem. Tele volt élettel, akarattal, nekifeszüléssel, annyi terve volt mind a családjával, mind a tornával kapcsolatban. Emellett tudtam, hogy fantasztikus az erőnléte, még mindig rendszeresen tornázott, maratoni távokat futott. Bár szállingóztak állapotáról ilyen-olyan hírek, hol reménytelibbek, hol aggasztóak, de elhessegettem a rossz gondolatokat, és biztos voltam benne, hogy egyszer csak beállít, és ott folytatjuk, ahol régen abbahagytuk. Hülyülünk, ugratjuk egymást, történeteket mesélünk, nagyokat vihogunk, recepteket cserélünk, szót ejtünk a jövőről. Erre jött a tragikus hír, amely valóban sokkolt. Milyen lesz a világ ezek után, nélküle? Hol lesz az ember, akivel bármikor tudtuk folytatni a félbehagyott mondatokat, vagy csak röhögtünk egy jót a bográcsgulyás mellett?
Ti ugye egyidősek vagytok? Voltatok.
Tinédzser korunkban ismertük meg egymást, és kapcsolatunk meg is őrzött valamiféle játékosságot, hajlamot a mókára. Évekig nagyjából párhuzamosan haladt a karrierünk, részt vettünk korosztályos viadalokon, majd felnőtt- világversenyeken, és szurkoltunk egymásnak. Akkor is, amikor ő alaposan kilőtt mellőlem. Majd miközben én már a visszavonuláson gondolkodtam, mivel ezt az iszonyú strapát, amit ez a kegyetlenül kemény sportág megkövetel mind fizikailag, mind lelkileg, a nők rövidebb ideig bírják, és belekezdtem a sportriporteri, tévés pályámba, Szilasból a tornasport ikonja, klasszikusa lett.
Az, hogy benne fantasztikus képességek rejlenek, feltűnt neked korábban?
A makacssága, az akaratossága, az eltökéltsége volt nyilvánvaló. Mondhatni, ő így vagy úgy rendre kilógott a sorból. Döbbenetes volt, hogy mindig felhívta magára a figyelmet, és elvárta a folytonos visszacsatolást. Akárhányan edzettek is egy teremben, szinte kikövetelte, eleinte nevelőedzőitől, majd Vereczkei Istvántól, hogy minden gyakorlatát figyelemmel kísérje és véleményezze. Akár ócsárolja, akár magasztalja, de mondja meg nyíltan, mit gondol, és mindből tanult. Maximalista volt. Nem csupán kedvenc szerén, a gyűrűn volt az, amelynek szuperklasszisává vált, hanem más szereken is be akart férkőzni a legjobbak közé. És valóban, lólengésben, lóugrásban, sőt összetettben is a legjobbak között tartották számon. Aki tudja, milyen extrémek a követelmények, az azt is tudja, milyen különleges teljesítmény, mennyi munka, akarat szükséges ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, ahhoz meg mekkora koncentráció, hogy ezt tökéletesen be is mutassa világversenyek döntőiben hosszú éveken keresztül hibátlanul. Olykor valóban szinte emberfeletti teljesítmény.
