Kazahsztán a világ kilencedik legnagyobb országa, a legtöbben talán a Borat című filmből hallottak róla, pedig itt található a kiválóan felszerelt nemzetközi űrállomás, Bajkonur is, amit még az Amerikai Egyesült Államok is használ, természetesen komoly pénzösszegért. Kazahsztánban szelídítették háziállattá a lovat, és ez az az ország, ahol mindenki jól ismeri a hunok és Attila történetét, mert nomád kori történelmünk összefonódik.

Szovjetet nyomokban tartalmaz

A legenda szerint Kazahsztánban, azon belül is Almatiban termett a világ első almafája. Azt már a mintegy kétmilliós nagyvárosban található almamúzeumban tudtam meg, hogy az alma innen, ebből a városból indult el világhódító útjára. A gyümölcs nevét maga a város is viseli. Nem meglepő módon nem csak az alma a magyarral rokon kazah szó, amivel találkoztam; váratlan helyzetekben derült ki, hogy a balta és a szakáll is ugyanazt jelenti és ugyanúgy is kell kiejteni kazah nyelven, mint magyarul. Történelemben és kultúrában gazdag, modern, pezsgő nagyvárosban sétáltam az első napon, egy gyönyörűen felújított palotáról egy pillanatra még Szentpétervár is eszembe jutott. Ha csak úgy ledobnak ide, eszembe sem jutna, hogy Közép-Ázsiában járok. Jól öltözött fiatalok, street art: akár Berlinben vagy Budapesten is lehetnék, állapítom meg, amikor már a második szivárványszínű táskát látom meg valakinek a vállán. A lakosság nagy része kazah, de oroszok és tatárok is szép számmal akadnak. Az első, amit azonnal éreztem, hogy jók a rezgések Almatiban, a plakátokból arra következtetek, hogy valószínűleg gazdag kulturális élet zajlik a városban. Az egykori szovjet tagköztársaságokra jellemző, szocializmust idéző épületek sem zavarják meg a modern, kortárs hangulatot. Az utcán az emberek nyitottak, segítőkészek. Izgalmas és különleges az utcakép attól, hogy málnát és szobanövényeket árusító kedves, elegáns idős asszonyokat ugyanúgy látni, mint deszkás fiatalokat. Almatinak nincs klasszikus értelemben vett belvárosa, úgy tűnik, mintha a várost felszabdaló sugárutak mentén a fontosabb emlékművek körül alakultak volna ki kisebb-nagyobb központok. A Panfilov park hatalmas zöldterület a város közepén, itt található az egyik látványos épület, a színes Zenkov-katedrális, de áll még a szovjet időkből annak a két tizenhét éves kazah lánynak a szobra is, akik a fasizmus ellen vívott küzdelemben vesztették életüket. Hogyan viszonyulnak a szovjet múlthoz az emberek? – kérdezem kazah kísérőmet, miközben fotókat készítek az elszánt arcú, kolosszális szobrokról. A válasz így hangzik: „A hősök mindig hősök maradnak, teljesen mindegy, milyen időket élünk.”