Kilenc órán át feküdt a földön a nyolcvanöt éves svájci fotós, René Robert, miután elesett egy forgalmas párizsi utcán, majd kihűlés következtében meghalt. Ezt írják megrendült hangon az újságok. Olvasom még, hogy René Robert azon a napon a megszokott esti sétájára indult a lakhelyéhez közeli Rue de Turbigón, úgy este nyolc óra körül.
Gondolom, nem sietett sehova. Elsétált talán az ötvenhetes szám előtt is, ahol a homlokzaton majd tízméteres angyal tárja ki hatalmas kőszárnyait az alatta örökké rohanó emberek fölé. René Robert felnézett talán – ezredszer is, de most utoljára – arra az angyalra. Talán szerette, talán utálta. Talán unta már kicsit.
Aztán, a 89-es szám előtt, egy optikusüzlet magasságában megszédült, ahogy sokunkat megszédít időnként valami hirtelen szervi zűrzavar, boldogság vagy félelem. A következő pillanatban pedig René Robert ott feküdt a földön. Senki sem állt meg, mindenki rohant tovább közértek, vacsorák, kórházak és egyéb sürgős, homályos jövők felé.
Hogy pontosabban el tudjam képzelni az estet, utánaolvastam René Robert-nek, akiről most már – alkalmazkodva a körülményekhez – múlt időben írnak. René Robert-ről én ezelőtt sosem hallottam, ahogy az emberiség legnagyobbik feléről nem hallunk sosem. Párizs vagy a Teleki tér, egykutya.
René Robert 1936. március negyedikén született, Fribourg-ban. Az utolsó pillanatig ragaszkodott a hagyományos filmhez, azon belül is a fekete-fehér kifejező erejéhez. A flamenco megszállottja volt. Táncosokat fényképezett, a táncban és a táncolókban a katarzis, a tragédia izgatta. Zakóban járt és kalapot hordott, a szíve fölötti zsebbe pedig nett, pöttyös zsebkendőt hajtogatott. A barátai szerint keveset beszélt, viszont csodálatosan tudott figyelni. Olyankor mélyen az ember szemébe nézett, fejét félrebólintotta, és hosszan cigarettájába szívott – bár utolsó éveiben a dohányzásról leszokott. Humanista volt, vicces és kedves. A termete alacsony, az orra egyenes, a szeme mandula, a szakálla sűrű. Mondják, a halálával lezárult egy fejezet a flamenco történetében.
