Történésznek készültem, ám nem sikerült a felvételim, így elmentem Ferihegyre check-inesnek. Gondoltam, legfeljebb egy évig leszek ott, aztán újra megpróbálom az egyetemet. Nos, nem így alakult. Ahogy mondani szoktuk mi, malévosok: szinte rögtön megcsapott a kerozin szaga – és egy életre szerelembe estem a repüléssel.

Elég hamar ott találtam magam a három hónapos légikísérő-tanfolyamon, mert akkor már minden vágyam az volt, hogy stuvi lehessek. Stuvi. Mi így hívtuk magunkat.

Először egy Tu–154-essel voltam gyakorló repülésen, tíz-tizenöt percenként szállt le és fel a gép, ugyanis a pilóták is gyakoroltak, ilyen körülmények között kellett felszolgálnunk. Akkor még nem volt kiskocsi, kézből-tálcáról kínáltuk az ételt-italt az utasoknak.

Az első, kibocsátó utamra egy Varsó-Leningrád járattal indultam, egy Tu 134-esen.

Akkoriban még nem volt magától értetődő utazni. Ha mentünk, akkor legfeljebb az NDK-ba. Szóval ezért is jelentett óriási lehetőséget stuvinak lenni a Malévnál. És presztízse is volt a szakmánknak, hiszen az utasok többsége számára sem volt természetes a repülés.

Harminc évig tartott ez a szerelem, a Malév bedöntéséig, ennek tíz éve, de ha jobban belegondolok, tulajdonképpen még mindig tart…

Tizenhétezer órát repültem, ez többezres nagyságrendű utazást jelent, de nincs pontos kimutatásom az utakról, csak megéltem őket, a repült órát is csak azért tudom, mert az hivatalos adat.

Horváth Évát, a Malév légikísérőjét a repülés nyitottabbá, bátrabbá tette

Soha nem bántam, ha például hajnalban kellett ott lennem Ferihegyen, a repülés előtti eligazításon. Minden olyan magától értetődőnek tűnt. A munkám és én egyek voltunk, mintha mindig is erre az életre készültem volna.

Reggel felvettem az egyenruhát, a betoncipőt, színben harmonizáló harisnyával. Betoncipő. Így hívtuk a magas sarkút, amiben a földön jártunk. A fedélzeten már átvettük a másikat, a trottőr sarkút, mert persze a sarok elengedhetetlen volt. Csinosak voltunk mindig, szépen kisminkeltük magunkat. Nem követelték viszont meg a magasságot, annyi volt a lényeg, hogy a „kalaptartót be tudd csukni”. És teltebb kolléganők is akadtak a stuvik között, ilyesmi miatt senkinek nem kellett még feszélyeznie magát, kellett is az erőnlét, hiszen fontos volt, hogy veszély esetén „az ajtót ki tudd nyomni”.