– Tati, bántsál engem! – szólított fel Berni lányom a minap.

– De hát miért tenném?

– Mert azt akarom, hogy bántsál!

– Eszemben sincs, dehogy foglak én téged bántani – feleltem, mire a nyolcéves kislányom keserves sírásban tört ki.

Ebben a pillanatban lépett be a szobába a feleségem.

– Itt meg mi történt? – kérdezte, de nem kapott választ. Noha már többször igyekeztük meggyőzni az ellenkezőjéről, Berni még mindig úgy gondolja, hogy az ember minden gond nélkül tud egyszerre beszélni és bömbölni. Így tett most is, amiből a feleségem természetesen nem értett semmit. Én sem értettem, hogy mi történt, de valakinek mondania kellett valamit.

– Fogalmam sincs, egyszer csak elkezdett sírni – feleltem, mire a feleségem megvonta a vállát, és kiment a szobából.

– Hát ezt meg miért csináltad? – kérdeztem Bernitől néhány perccel később, miután sikerült visszanyernie az önuralmát.

– Hát mert úgy éreztem, hogy nyavalyognom kell, egyszerűen kényszerem volt nyavalyogni, és ehhez kellett az, hogy valaki megbántson.

– De hát nem is bántottalak meg!

– De nem akartad teljesíteni a kívánságom, és az elég volt.