Szeretem az anyósomat – jelenti ki határozottan a harmincnyolc éves Rita, amikor mellém telepszik a kicsi, barátságos kávézóban, ám a következő mondatai már nem határozottak, inkább tétovák és szomorúak. Mert a boldogan induló házassága öt éve alatt azt tapasztalta, hogy az anyósa egyetlen gyermekében, az ő szerelmetes férjében egy gramm felelősségérzet sincs. Kimaradt? Elpárolgott? Mintha valaki első osztályos korában hiányzott volna, amikor az „ó” betűt tanították, és még harmincnyolc évesen is kihagyná az írásaiból e szép kerek magánhangzót.
Felelőtlen fiúból felelős apa?
– Édes csillagom, úgy szégyellem magam, hogy neked kell szülés előtt egy hónappal gyógyszertárba rohangálnod a bolond anyósod miatt! – mondta Márta, amikor Rita nagy szatyor gyógyszerrel állított be hozzá 2018 februárjának egy hideg délutánján. – Szegény férjedet is sokat idegesítettem a gyógyszereimmel, mert két hétig sétáltatta a receptjeimet a zsebében, és pénteken már nagyon ingerült lett, amikor sürgettem. Biztosan sok volt a munkája… Persze, ha egy öregasszony úgy szaladgál a jeges úton, mintha húszéves lenne, bizony eltöri a lábát, és a gyerekére szorul. Örökmozgó vagyok, borzalmas a gipsz, a mankó, a bezártság! De nyolc nap múlva leveszik ezt a dög gipszet, és majd segítek neked a kisbaba körüli teendőkben – hadarta Márta, miközben szeretettel megölelte a menyét.
– Letoltam Gergőt, amikor kiderült, nem váltotta ki a gyógyszereidet – felelte Rita –, azt is mondtam neki, nagyon félek, hogy nehezen lesz felelőtlen fiúból felelős apa.
– Ne haragudj rá, ő csak lusta! De nagyon tud szeretni, és hatalmas a szíve – védte a fiát Márta, miközben felügyeskedte a térdig gipszelt lábát egy sámlira, majd kérdések özönét zúdította a menyére. Tudni akarta, mit művel leendő unokája az anyai pocakban, hogy érzi magát Rita plusz tizenkét kilóval, hiányzik-e a munkája, hiszen tánctanárként nagyon szerette a tanítványait, tart-e a szüléstől.
Anyós és meny úgy belemélyedt a beszélgetésbe – Ritának jólesett Márta „anyai” figyelme, hiszen a szülei Szegeden éltek, ő pedig Óbudán várta élete első gyermekét –, hogy észre sem vették, beesteledett, csak a kapucsengő berregésére figyeltek fel. – Érted jöttem, aggódtam! Azt mondtad, felugrasz anyuhoz, de már este kilenc. Gyorsan gyere, tilosban parkolok! – kiabálta Gergő a kapuból, mire Rita felkapta a kabátját, puszit nyomott Márta arcára, és csak a kocsiban jutott eszébe, hogy az anyósa örült volna, ha Gergő legalább tíz percre meglátogatja. – Milyen bunkók vagyunk! Ott álltál anyukád háza előtt, de nem jöttél fel – mondta a csúszós útra összpontosító férjének.
– Nem akartam találkozni vele, mert joggal tolt volna le a gyógyszerek miatt – morogta Gergő. – Majd, ha leveszik a gipszét, meghívjuk ebédre. „Velem is így fogsz bánni, ha valami bajom lesz?” – gondolta Rita, de ezt már nem mondta ki.
