Kérem vissza az édesanyámat! Ezzel a mondattal ébredek minden reggel. Pedig megígértem neki a halála napján (nem tudott már reagálni), hogy nem lesz baj, elmehet nyugodtan. Megígértem, hogy tartom magam. Nem tudtam, hogy ez kemény ígéret, szinte átok: annyira igyekszem azóta is úgy élni, ahogy ő szeretné – örömben –, hogy egyáltalán nem bírok sírni. A szemem olyan száraz, hogy tegnap műkönnyet rendelt az orvos. Nem használom. Fájjon csak, égjen, ha már nem láthatom vele soha többé őt, akit most is épp úgy szeretek, mint eddig ötven éven át. A szeretést nem lehet abbahagyni. És most már a fájást sem, amíg csak élek. Ez ilyen.

A műtét után hetekig már csak mesterségesen táplálták, nem is ihatott. Elmagyarázták, mi ennek a célja, de én csak a hiábavaló kínt láttam, pedig betartott minden utasítást. A szárazságtól kisebesedett a nyelve, és nekem is nehezemre esett a beszéd így, hogy ő már alig válaszolt. Az elmúlt két évben a vírus miatt szinte soha nem mertem megölelni (hány ölelés ez, és most már egyetlenegyet sem lehet bepótolni), és a végén a sebei miatt nem lehetett odabújni hozzá. Hiába próbáltam volna könnyíteni: ahhoz sem volt ereje, hogy erősnek mutassa magát.

A magazinok érintetlenek voltak, a rádiót sem bírta hallgatni már, egész nap csak az infúzió csepegését nézte, az tagolta az időt. Egyszerre akart gyógyulni és kilépni az életből. A betegség és az éhség ködén át próbált mégis jelen lenni, de szinte áttetsző volt, megtört a szeme is, csak hálni járt bele a lélek. Feküdt egész nap, és várta, hogy teljen az idő, forduljon minden jóra vagy rosszra, vele vagy nélküle.