Úgy számoltam, huszonévesen kezdtél öregedéskutatással foglalkozni. Meglepő választásnak tűnik. Mi volt az oka?

Végzős voltam az ELTE interkulturális pszichológia szakán. A pszichológiának ez az iránya a hátrányban, valamilyen szempontból kisebbségben lévők nézőpontját is próbálja beemelni a fősodorba. Megszólaltatja a hajléktalanságot, cigányságot, melegséget, mélyszegénységet. Az idősek is ilyen csoportnak tekinthetők, és akkoriban az öregedéskutatás még nemigen volt benne a köztudatban. És bár én valóban fiatal voltam, a szüleimet, családtagjaimat már érintette, és azt vettem észre, ha valaki megöregszik, kiesik a világból, nincs alatta védőháló. Kutatóként gyorsan rájöttem, itt senki sem kívülálló, ez az a csoport, amelynek előbb-utóbb mindannyian a tagjává válunk, ez a mi történetünk. A szakdolgozatommal aztán állami ösztöndíjat kaptam doktori kutatásra.

Az akkori kutatások és a nemrég megjelent köteted között írtál négy könyvet az érzelmi bántalmazásról, a mérgező kapcsolatokról, saját történetedből is inspirálódva.

Ha belegondolok, mindig olyan kérdéseket vetettem fel, amelyeknek még nem volt divatjuk. Amikor elkezdtem az erőszakkal, az érzelmi bántalmazással foglalkozni, még nem volt metoo. Az történt, hogy miközben kutattam és készültem a doktorira, az életem krízisbe került, váltanom kellett, új egzisztenciát építeni, és gondoskodni a gyerekeimről. Ezért döntöttem úgy, hogy átmegyek a gyakorlati segítés terepére, az elméleti képzés mellett a coaching módszertanát is elsajátítom. Kiderült ugyanis, hogy a családon belüli erőszakban érintetteket, akik megkerestek, jól tudom támogatni, tudatosítani, mozgósítani az erőforrásaikat.