Kedves Miklós, életem során sokféle szöveget írtam már, vicceseket is, kevésbé vicceseket is, de úgy éljek, hogy a panteon, azaz a bölcsészkari tananyag sose volt szempont. Én azon kevésbé szerencsés alkotók közé tartozom, akik számára az írás nem cél, hanem kényszer. Nem azért írok, mert egyszer majd be akarok kerülni valahová, hanem azért, mert itt és most nem érzem jól magamat, és itt és most nem találom a helyemet. Ennélfogva a humorom se célirányos, inkább csak szomorúan szükségszerű: számomra a viccelődés a sírás magasabb fokozata.

Te két „humoros szerzőt” említettél, Karinthyt és Rejtőt. Hadd dobjak be én is két, hasonlóan jól csengő, és talán a bölcsészkari tananyagból se feltétlenül hiányzó nevet: Örkényét és Vonnegutét. Meggyőződésem, hogy az ő elementáris hatású humoruk kialakulásában döntő szerepe volt annak, hogy a maguk módján mindketten megjárták a poklot. Örkény Don-kanyarban és a tambovi hadifogolytáborban szerzett tapasztalatai (Lágerek népe) és Vonnegut drezdai élményei (Ötös számú vágóhíd) nélkül a későbbi írásaik sem lennének olyan szívfájdítóan viccesek. Azt a fajta abszurd humort, ami idővel a védjegyükké vált, paradox módon épp az általuk megélt fájdalmas és kőkemény reáliák érlelték és hitelesítették. Ennélfogva a humoruk nem más, mint esszenciális társadalomkritika. „Így megy ez” – mondja Vonnegut, „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe” – mondja Örkény, de a trükkösen színlelt apátia dacára, vagy épp annak révén, ők ketten mindenkinél többet tettek azért, hogy a dolgok ne így menjenek, és ne csak ennyi legyen ez az egész. Viccesek, mert komolyan gondolják, és hatásosak, mert hatni akarnak. A traumákkal való szembenézés bátorságával követelik ki a megfelelő terápiát. És hogy az általuk sugalmazott diagnózis nem letaglóz és összeroppant bennünket, olvasókat, hanem felszabadít és erőt ad, az pont hibátlan humoruknak köszönhető. Nem ítélkeznek felettünk, hanem szembesítenek önmagunkkal, nem reménytelenül sötétnek láttatnak minket, hanem röhejesen tehetetlennek. És pont ebben rejlik a győzelmük titka. Mindketten, mondhatni, „megjárták a hadak útját”, ezért megengedhetik maguknak, hogy különösebb erődemonstráció nélkül legyenek lefegyverzően és diadalmasan szellemesek.