Emlékszel, amikor életedben először megérkeztél New Yorkba?
Emlékszem, nagyon is. ’89 januárjának első napjaiban történt. Két nagyon közeli családi barátomat látogattam meg. Az első reggelen, egy ragyogó, jéghideg téli napon a barátaimmal végiggyalogoltunk a Brooklyn hídon, és mire a túloldalára értünk, azt hittem, meg fogok halni, olyan irdatlan hideg volt. Az egész nap ebben a kába jetlagben telt, forró teákkal és levesekkel, lefagyott lábbal, de nagyon meghatározta a New Yorkhoz fűződő viszonyomat. Már délben tudtam, hogy valami nagyszabású dolog kezdődik.
Minden nagyvárosnak van karaktere, és New York talán az egyik legkarakteresebb metropolisz a világon. Hogyan írnád le ezt a karaktert?
Közhelyekkel tudom leírni, amelyeket mindenki, aki nem idegenkedik azonnal a várostól, meg tud erősíteni. New Yorknak elképesztő energiája van, ezt minden körülmények között bizonyítja. Ez abból fakad, hogy nagyon sokféle ember próbálkozik itt megélni egymás mellett. Mi, akik itt élünk, mindannyian másfélék vagyunk, de ide húzunk, talán pont ezért a furcsa reményért, hogy ezt itt ki lehet próbálni. Hogy tényleg lehet ennyiféle életet egymás mellett élni. Talán kicsit romantikusan hangzik, de New York folytonos reménykedés, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni együtt. Ebben a reményben még soha nem csalódtam.
Ha az ember nagyon kötődik egy városhoz, abból valahogy megszületik a saját verziója. A te New Yorkod milyen?
Soha nem csökkenő, óriási feladat létezni benne. Kitalálni és aztán újrakalibrálni magamat ebben az egészben. Ezt néha irgalmatlanul fárasztónak, néha pedig iszonyatosan inspirálónak találom.
Szerinted melyik a leghamisabb klisé a várossal kapcsolatban?
Hogy sohasem alszik. Ez már nem így van, New York egyre inkább középre húz, elkezdett igazodni mindenféle más városhoz, és elkezdte kiszolgálni azokat az embereket, akik azért jönnek ide, hogy pénzt csináljanak. És ahhoz, hogy pénzt csináljanak, este le kell feküdniük, mint a jó gyerekeknek, és aztán reggel fel kell kelniük, hogy folytathassák a pénzcsinálást. Azelőtt New York folyton pulzált. Most meg lefekszik aludni, hogy többet tudjon síbolni másnap.
Ez a legnagyobb változás, amely ottléted óta végbement?
Tizenöt éve élek itt, és azt látom, hogy egyre formálisabb a város, az üzleti logika mind inkább érezteti hatását. Rengeteg nagy cég működik itt, szabályozott életekkel, nagy pénzekkel. Most is folyamatosan épülnek gigantikus épületek, senki nem tudja, miért. Amikor először idejöttem, nagyon másképp festett. Akkor a gondolkodás és a vágyak ritmusát, most pedig a pénz ritmusát lehet érezni. De mivel New Yorknak tényleg megvan a változásra mindig kész energiája, ezért nem gondolom, hogy ez örökké így lesz.
Ez egy klasszikus gürcölős város, ennek van ethosza, ettől az ember erősebbnek és csibészebbnek érzi magát. Az itt élőknek ez ad egyfajta magabiztosságot. Aki azt érzi, hogy sikerült neki New Yorkban, az ismeri a lazaság és erőteljesség vegyes állapotát.
Milyen magyarnak és milyen cigánynak lenni New Yorkban?
Az egyikre nagyon könnyű válaszolni, a másikra nehezebb. Arra, milyen cigánynak lenni, könnyű, mert itt nem tudják, ez mit jelent. Ha egyáltalán reagálnak erre bármit is, akkor az valami közhely- és álomszerű dologra épül, mint például hogy a cigányok tenyérből jósolnak és táncolnak. Ez a kategória itt nem tisztázott. Egyszer dolgoztam egy cigány művésszel, aki miután megérkezett a városba, és keresztülment azon az elképesztő kavalkádon, ami a reptéri váróig vezet, azt mondta, ő itt ugyanolyan, mint mindenki más, és leszakadt róla ez az egész nyűg, ami például egy fekete emberről soha nem tud leszakadni. Cigányként ideérkezve megszűnik az ember cigánynak lenni. Itt nincsenek cigányok, itt mindenki cigány. A magyarságom változó reakciót vált ki.
Mi hiányzik legjobban Magyarországból?
Sok minden, főleg az emberek, ez a legerősebb szál a hazaszeretetben. A haza mindig embereken keresztül jelenik meg, nem az eszmékben. De hiányzik az irónia, a nyersesség, az elképesztő érzelmesség, a más ritmus. Viszont jó, ha valami ilyen megfoghatóan hiányzik, mert titkos tulajdonommá válik, és nagyon jó rágondolni néha, arról nem is beszélve, milyen jó megtapasztalni, amikor Magyarországra megyek. Szeretek hazamenni, és kell is. Megpróbálok évente legalább egyszer hazautazni, mert szükségem van arra, hogy „átismételjem” Magyarországot.
A Brooklyni Közkönyvtár művészeti és kulturális elnökhelyettese vagy. Jól hangzó titulus. Mit takar?
Tulajdonképpen azt, amit akarok. Ez egy óriási, hatvankét épületből álló könyvtárrendszer; kétmillió embernek van könyvtári kártyája. New Yorkban az a szabály, hogy mindenkinek legyen az egy kilométeres körzetében könyvtár, emiatt tele van szórva velük a város. Én a brooklyni részleg kulturális igazgatója vagyok. Vannak kisebb és nagyobb könyvtárak, szigorúan ingyenes minden. Senkit semmilyen módon nem ellenőrzünk, nem nézünk bele a táskájába, de azt sem tartjuk nyilván, milyen könyvet vitt ki. Amikor engem ide felvettek, új pozíció jött létre, mert felismerték, hatalmas lehetőség rejlik abban, hogy a könyvtár mit nyújt az embereknek események szintjén. Volt egy meglévő csapat, ennek az élére kerestek tulajdonképpen egy producert, hogy találjuk ki, mit csinálhat és milyen funkciót kell betöltenie ma egy könyvtárnak Brooklynban.
És mit találtatok ki?
A feladat az, hogy egy nagyon sokrétegű közösséghez szóljunk, jó ritmusban. A látogatók között vannak a nyugat-indiai szigetvilágból származók, sok francia, feketék, fehérek, mindenki. Elindítottunk például egy olyan programot, amely a filozófia éjszakája nevet kapta, este héttől reggel hétig tart, előadásokból, vitákból, filmvetítésből, koncertekből, meditációból áll. A vírus előtti utolsó alkalomkor nyolcezren jöttek el. Egy ilyen rendezvényen is látni, hogy van átjárás a különböző társadalmi rétegek között. Nagyon szeretik a látogatóink, hogy vetítünk a főépületünk falára: a rövid életű mozi című sorozatunkban művészeket keresünk meg azzal, hogy készítsenek olyan alkotásokat, amelyek megállásra késztetik a járókelőket. Egy másik programunk az egyetem a szabad ég alatt. Ennek az a lényege, hogy olyan emigráns professzorok tartanak órákat, akik hiányzó papírok és bürokratikus szabályok miatt nem taníthatnak New Yorkban, hanem pékként, taxisofőrként dolgoznak. Itt lehetőséget kapnak, hogy átadják tudásukat az érdeklődőknek. Szó szerint a fák alatt rendezzük be az „előadótermet”. A hallgatóknak ingyenes a képzés, a professzorok viszont ugyanazt a honoráriumot kapják, amit a Columbia Egyetem kínálna nekik. Elképesztő kis univerzum születik a fák alatt. És szintén nagyon népszerű a bébiszittereknek tartott meseíró programunk is.
Mindig Brooklyn volt az otthonod New Yorkon belül?
Érkezésem után az első fél évben nem találtam lakást, és egy rettenetes manhattani környéken laktam egy magas ház tetején. Aztán pár hónappal később megtaláltam az első otthonomat Brooklynban, és azóta itt is maradtam. Már más helyen, de itt élek. Az utóbbi időben tulajdonképpen Brooklyn lett New York, vagyis amit New York jelentett régen: a művészeket, a művészetet, a furcsaságot, az úttörő jelleget. Az emberek átköltöztek Manhattanből, mert túl drága és túl szigorú lett, turisták irdatlan tömegével. Brooklyn a menedék, a fél város itt él, megváltoztak az arányok. Aminek persze már látjuk is a következményeit, például, hogy elkezdtek felmenni az árak. Engem ez a hely még mindig meglep. Néhány hete egy olyan környéken kötöttem ki Brooklynban, ami teljesen olyan volt, mint Amszterdam. Benne vagyok ebben a városban, már nem zsigeri szinten lep meg, de meglep. Jó és rossz értelemben egyaránt.
Melyek a kedvenc helyeid?
New York nagyon sűrű, de ezt a sűrűséget csak akkor lehet élvezni, ha az ember néha kilép belőle. Ezek a kilépős helyek a kedvenceim. Például a régi kikötő Brooklynban, Red Hook. Itt nyugalom van, és nagyon jókat lehet biciklizni, enni és jó lassan beszélgetni is. Kedvelem Harlemet is, teljesen más az energiája, mint a többi városrésznek. Sok barátom van erről a környékről. Szeretem, hogy itt az emberek mindig az utcán vannak, humánusabb, emberszabásúbb ez a sűrűség, mint az előbb említett. Szombaton a brooklyni Fort Green Park is remek hely, ilyenkor ugyanis hatalmas zöldségpiac veszi körül.
Kik alkotják a társaságodat?
A vegyesség, amiről már beszéltem, a saját társaságomnak is mozgatórugója. Itt ez alapvető, ebből élünk. Amikor az itteni barátaimmal beszélgetek, nem mondjuk ki, de valahogy előbb-utóbb mindig rácsodálkozunk arra, hogy akár teljesen máshonnan jövünk, de megtaláljuk a közös pontokat. Most például a hétvégét egy erdőben fogom tölteni, egy koreai, egy francia, egy amerikai és egy ghánai barátommal.
Mi az, ami nem enged el a városból?
Ezen sokat gondolkodom, és mindig csak egy mondat jut eszembe, ami nem válasz a kérdésre: nem végeztem még New Yorkkal, és a város sem végzett velem. És tulajdonképpen az, amiért nem, az maga a csapdája is. Attól, hogy ilyen változékony és ennyi ember megy át rajta, folyamatosan azt ígéri, hogy még mindig tudsz benne valamihez kezdeni. New York folyamatosan mozgásban tart, úgy érzem, nem mehetek el, mert dolgom van itt.
Fotó: Gregg Richards
