Eleonóra fáradt hangon kér segítséget, miközben szeme megtelik könnyekkel. Egy multicég középvezetőjeként dolgozik, kamasz gyerekei és férje ellátása mellett alig jut ideje önmagára. A járvány is komoly szorongást okozott neki, amiből – úgy érzi – képtelen kilábalni.

– Nem is tudom, mi van velem. Én életvidám nő vagyok. Vagyis voltam. Most leginkább főállásban szorongok. Mindentől. Hogy össze kellene jönni a barátainkkal, de nem merek. Hogy sétálni is lehetne, de félek, hogy olyan rosszul leszek, hogy talán össze is esem az utcán. Kimegy a lábamból az erő, azt érzem, hogy iszonyatosan ver a szívem, izzad a tenyerem, és remeg a kezem is. Összeugrik a gyomrom, a szemem előtt elhomályosodnak a dolgok, mintha nem is én lennék.

– Attól fél, hogy elájul? Mikor érezte ezt először?

– Először? Hát arra már nem is emlékszem, olyan régen volt. Talán még gimis lehettem, amikor valamilyen rendezvényen kellett volna énekelnem egy kórusban, de elment a hangom, csak tátogtam a többiek között, és reménykedtem benne, hogy nem esem le a dobogóról.

– Emlékszik, hogy a fellépés előtt mi történt otthon?

– Nem nagyon. Azt tudom, hogy a szüleim általában mindig azt akarták, hogy kiváló legyek. Mindenben. Én meg akkor már nem akartam énekkarra járni, de ezt nem mondtam el nekik. Nem akartam megbántani sem őket, meg tartottam is attól, hogy majd azt gondolják, még ezt sem tudom rendesen csinálni.

– Ez az érzés, hogy mindent kiválóan kell csinálni, ez felnőtt koráig is elkísérte?

– Persze. De ez így normális szerintem. Nem akartak nekem rosszat a szüleim, csak azt, hogy hozzam ki magamból a legtöbbet.

– Most is ezt teszi? Kihozza a maximumot önmagából?

– Hát… pont ezért jöttem. Mert nemhogy a maximum, de még a minimum sem jön ki belőlem. Én nem is tudom, hogy belefáradtam ebbe a jókislányságba, vagy mi van velem. Sosem szorongtam ennyit, mint most. A járvány hullámait is alig bírtam ki. Félni kezdtem az emberektől, aztán meg attól, hogy megszűnnek a barátságaim. Most leginkább attól félek, hogy bárhová megyek, valaki köhög egyet a hátam mögött, én meg összerezzenek, és otthon órákat töltök azzal, hogy nyugtatgatom magam. És otthon sem egyszerű. A férjem rendes, csak utál lelkizni, ahogy ő fogalmaz, ez mind hülyeség, a dolgokat csak csinálni kell, és kész.