Kora délután volt. Kocsival akartam menni. Etyekre kellett eljutnom. Kettőkor még sütött a nap. Fél négykor leszakadt az ég, borsónyi jég verte az ablakokat, a tiszafa földig hajolt, a fenyők nyikorogva dőltek jobbra-balra. Indulnom kellett volna, de még vártam. Hiába tiltakoztam, valaki taxit hívott. Dühömben összeszorítottam a fogam, nem akartam idegen emberrel együtt lenni, se hallgatni, se beszélni.

A taxisofőr már a kanyarban rákezdte. Azt mondta, ő nem szeret olvasni, neki az utasok élete, amit lát, hall, az az egyeteme. De van egy-két könyv, ami megragadta. – Nem zavarja, ha beszélek? – kérdezte. Azt kellett volna mondanom, hogy zavar, de az utána beállt csönd még jobban zavart volna. Azt mondtam, nem, nem zavar.

Az idő közben kiderült, elült a szél, a felhők már messze vágtattak, sütött a nap. Átkoztam az ötletet, minek kellett taxit hívni.

A sofőrt Józsefnek hívták. Vadász-horgász családból származik, Borsodból került a fővárosba, de már régen. Sosem tudta igazán megszeretni a várost, egy Pest környéki faluban építettek házat. A Duna mellett. Sokat jár horgászni. Három fia van. A legkisebbet úgy emlegette, a kisfiam. Hány éves, kérdeztem. Tizenhat, mondta. Gerelyt dob. Ő beszélte rá.

Hallgattam. Már nem bántam, hogy nem egyedül jöttem.

És akkor elmesélte a történetet, ami a kevés könyvben, amit olvasott, megragadta. Egy öregember a vállán rúdra akasztott két rocskával jár a kútra. Az egyik rocska lyukas, mire hazaér, csak a fele víz marad benne. Mondják neki, öreg, meg kell foltozni a rocskát, a fele víz kárba vész. Akkor az öreg végigvezette az embereket az úton, amelyen nap, mint nap a vizet hozza. – Nézzétek, azon az oldalon, ahol a lyukas rocskát hordom, az út szélén színpompás virágok virulnak. A másik oldal sivár. Hogy mondhatjátok, hogy kárba veszett az elcsöpögött víz…