Mondhatjuk, hogy megelőzted a korodat. A pandémiában beszűkültek az előadóművészek lehetőségei, egy furcsa paradoxonnal viszont tágult is az, mi tartozhat egy előadó repertoárjába. Elmosódtak a határok szakmák és feladatok között. Te viszont tulajdonképpen ezt már azzal is megélted, hogy tíz évvel ezelőtt nagyon sikeres pozícióból elhagytad az Operettszínházat. Modern előadóművész vagy, de vajon ezt te is így érzed?

Belülről ez nyilván egészen másképp néz ki. Tizennyolc évvel ezelőtt, a Rómeó és Júlia premierjének másnapjától tulajdonképpen nem tudtunk többé nyugodtan felszállni a villamosra, annyira más státusba kerültünk. Én már akkor azt mondtam, ez nem tart majd örökké. És hangsúlyoztam a többieknek is a színházban, hogy ezzel kellene kezdenünk valamit. Vagy együtt, vagy külön. Mert ez egy hullám, ami egyszer kiér a partra, és ha megint hullámra akarunk kerülni, akkor kintről kell majd újra beúsznunk, ráadásul az árral szemben. Összességében azt gondolom, nem figyeltek rám, ami nem azt jelenti, hogy a többiek nem ott vannak, ahol szeretnének lenni, vagy ahol lenniük kell, de azt tudom, hogy az én hullámon maradásomat annak köszönhetem, hogy mindig újabb és újabb lehetőségeket kerestem. Az útkeresésemnek része, hogy voltak sikeres és kevésbé sikeres produkcióim. A musicalszínészséggel járó cukormáz a műfajból adódóan rám is tapadt, de magamra is építettem, és csak egy nagyon erős kalapáccsal tudtam leverni magamról.

Ez a self made lét, amiben végül is megtaláltam a szabadságot, csak félig volt tudatos. Színészként sem voltam tagja soha egyetlen színháznak, talán épp azért, mert soha nem akartam teljesen feladni a szabadságomat. A self made-ségemnek pont az volt a kiindulópontja, hogy egy színházban a színész mindig utasításokat hajt végre, akkor is, ha egyetért velük, és akkor is, ha nem. Ha azonban a kockázatvállaló oldalon állsz, akkor nemcsak a kudarc, a siker is a tiéd. Producernek lenni azt jelenti, hogy azt a történetet mesélheted el, amelyiket te választottad, azokkal dolgozol együtt, akikkel szeretnél, ott, ahol a lehetőségeiden belül te szerettél volna. Eszetlen szabadság az eszetlen felelősség mellett. Azt is hozzá kell tennem, hogy én ezt nem egyedül csináltam, hanem az akkor még menedzseremmel, most már cégtársammal, Ferenczi Orsival. Amikor valamelyikünk elveszettnek érezte magát, a másik mindig vitte tovább, és fordítva. Tehát sosem voltam ebben magamra hagyva.