Bevásárlás közben ért a hír, hogy jelöltek a legjobb berendező Oscar-díjára.

Nem tudom, miért, de elnéztem az időpontot, hogy mikor fogják kihirdetni a jelöléseket. Tudtam, hogy aznap, ezért a legjobb barátommal meg is beszéltük, hogy fent maradunk, és ha jelölnek, táncolunk egy nagyot. Előtte meg társasozunk egyet, mert mindketten szeretünk játszani. Úgyhogy el is mentünk társast venni, és a parkolóházban hívott édesanyám, aki a nővéremmel ujjongva kiabálta a telefonba, hogy „Úristen, én megmondtam!”.

Sokkot kaptál?

Igen. Utána, ahogy autóztam hazafelé, mindig másfelé fordultam, mint amerre kellett volna. Egyébként éppen tegnap nyertünk el egy másik, a nagyközönség számára annyira nem ismert díjat. Ennek is nagyon örülök.

Gratulálok! Benne volt a levegőben, hogy Oscarra jelölnek?

Patrice Vermette-tel, a Dűne látványtervezőjével dolgoztam együtt. Ő már tavaly is említette, hogy elég jó az esélyünk, de én nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Vasárnap még vele ebédeltem, és akkor is mondta, szinte teljesen biztos, hogy jelölnek. Úgyhogy ittunk is egy kis pezsgőt, de azért… még mindig felfoghatatlan számomra. Ha nyerünk, ha nem: nekem ez az egész már így is fantasztikus. Persze nem lehet előre megmondani, ki kapja a díjat, hiszen Los Angelesben mindig megy a kavarás, a háttérmunka, és belejátszhat a politika is.

Várod már az Oscar-gálát?

Most azért történt egy kis furcsaság, és emiatt kettős érzés van bennem. Még így is iszonyatosan boldog vagyok, de a héten tartottunk egy Zoom-megbeszélést. Nem tudtam pontosan, miről fog szólni; elég ködösen fogalmaztak a meghívó e-mailben is. Azt hittük, az egész egy vidám ráhangolódás lesz az Oscar-estre, de egy órányi hímezés-hámozás után kibökték, hogy a mi díjátadónkat – és még nyolc kategóriáét – nem fogják közvetíteni, mert kopik az Oscar-gála fénye, és rövidíteni kell a műsoron. Szomorú vagyok, hiszen nekem ez az első Oscar-átadóm – és lehet, hogy az utolsó is. Azzal vigasztaltak, hogy majd összevágnak egy klipet, és beadják az élő adásban. Ez elég erős felindulást váltott ki a megbeszélés résztvevőiből; mindenki arculcsapásnak élte meg. Patrice különösen szomorú volt, mert ha valaki, ő tudja, mi a különbség, hiszen korábban kétszer is jelölték. Olyan ez az egész, mintha valami más kategóriába tartoznánk, holott mi is ugyanúgy részt vettünk a film elkészítésében. Szerintem amúgy nem azért nem nézik az emberek a gálát, mert négyórás a műsor… Aki szereti, az így is, úgy is meg fogja nézni.

De azért ott leszel a vörös szőnyegen, nem?

Igen.

Milyen ruhát választottál?

Nem sokáig gondolkodtam, mert tudtam hogy magyar tervező darabját szeretném viselni. Van egy-két dizájner, akit nagyon tisztelek. Egyikük a Daalarna tervezője, Benes Anita. Felhívtam, nagyon kedves volt; meg is tetszett egy ruha, és elkészítik nekem. A BAFTA-díj-átadóra pedig Zoób Kati tervez nekem egy nagyon izgalmas ruhát. Azért is szomorú kicsit, hogy nem közvetítik a gálát, mert ha esetleg nyernék, és mondjuk arcra esnék a lépcsőn, szerettem volna, hogy lássa a világ!

Annyira izgulós vagy?

Nem izgulok, csak nem szeretek szerepelni. Ha gyerekkoromban bármikor kellett is, mindig sírva fakadtam. Az egyik testvérem, Eszter Szekszárdon játszik a német nemzetiségi színházban. Neki például nincs baja ezzel. Olyan tehetséges! De visszatérve az Oscarhoz: azért sem érdemes izgulnom, mert ha véletlenül mi nyerünk, úgyis Patrice fog beszélni, én meg legfeljebb annyit mondok: „Thank you!” És valószínűleg sírok majd. Most is naponta elsírom magam, ha belegondolok abba, hogy Oscar-díjra jelöltek.

Hogyan keveredtél a szakma közelébe?

A nővérem férje vitt be először egy reklámforgatásra, ő kellékesként és berendezőként dolgozott. Már akkor érdekesnek találtam ezt a munkát. Amikor végeztem a gimnáziumban, nem erre indultam, mert anyukám szerette volna, ha van valami „rendes” szakmám. A nővérem ekkor már színész volt, és anyu féltett, hogy mindannyian éhen halunk. Rólam gyorsan kiderült, hogy nincs keresnivalóm a marketingben, úgyhogy másfél év múlva otthagytam a főiskolát. Később, miközben lakberendező iskolába jártam, találkoztam az első nagy szerelmemmel, és az ő barátjának az édesapja az egyik legnagyobb cateringes cég tulajdonosa volt. Ezek a cégek látják el étellel-itallal és minden földi jóval a forgatásokon dolgozókat. Amikor Magyarországon készült Steven Spielberg München című filmje, megkérdezték, nincs-e kedvem ott dolgozni. Nyár volt, ráértem, és örültem a pénznek. Szendvicset készítettem, felszolgáltam, kávét főztem, és ez a munka megmaradt az iskola mellett is. Megtetszett az egész.

Hány cukorral itta a kávét Eric Bana?

Ő volt a München sztárja, de róla, sajnos, azt sem tudtam, kicsoda. De játszott a filmben Daniel Craig is, aki akkoriban még nagyon messze volt a James Bondtól. Róla például azt hittem először, hogy világosító, mert fekete póló volt rajta, és a világosítók mindig feketében vannak. Az első asszisztens kérte, hogy Craigtől is kérdezzem meg, mit enne-inna. Spielberghez nem szólhattam, mert neki volt két asszisztense. Ám amikor főztünk levest, és nagy tálcán, poharakban kínálgattuk, egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat. Spielberg volt az. És elkezdett reklamálni, hogy én hozzá miért nem megyek oda soha. Hogy mindenkivel olyan kedves vagyok, és kérdezgetem, mit kérnek – tőle meg nem szoktam. Iszonyatosan zavarba jöttem, és próbáltam neki elmakogni, hogy azért nem, mert azt mondták, hozzá nem szabad odamennem, mert zavarnám. Mire ő válaszolta, nyugodtan zavarjam, ha látom, hogy nem annyira elfoglalt. Igazából így megy ez – a legtöbb ember normális a forgatásokon.

És ki rossz arc?

Magyarokról most nem fogok beszélni. A külföldiek közül például Chris O’Donnell kifejezetten nem volt jó fej. Érzi az ember, amikor lenézik, mert büfében dolgozik. A büfés időszakomban sokkal több kapcsolatom volt a színészekkel. Most alig találkozom velük.

Hogy jött a váltás?

Mire befejeztem a lakberendező-iskolát, addigra megismerkedtem már néhány emberrel, és bekönyörögtem magam. Először reklámokban kaptam munkát, aztán kisebb külföldi filmekben. Az első nagy a Borgiák című sorozat volt – abban asszisztensként működtem közre. Aztán szép lassan bekerültem a nagyfilmes világba. Dolgoztam egy kicsit Írországban is.

Hogy néz ki ez a munka? Hogy képzeljük el?

A munka: sok. Tizenkét vagy több órát dolgozom. Ha nagyon sűrűek a napok, akkor este otthon szoktam gondolkodni, mit szeretnék még, mert nap közben nem mindig jut rá időm. Gyakran sok utazással jár a munkám. A Dűne szerencsére nem, mert a nagy részét magyar stúdióban forgattuk. De tavaly a Borderlands kapcsán rengeteget kellett autóznom; sok helyen zajlottak a munkálatok az országban. Valamennyire a filmkészítés pénzügyi részével is foglalkoznom kell. A forgatókönyv alapján kialakul egy időrend, mettől meddig forgatunk, mi történik ott, mennyi a költözés a forgatási helyszínek között; milyen típusú és mennyi szakemberre van szükség. Meg kell saccolni, mennyibe fognak kerülni a díszletek. Tárgyalok a producerekkel és a gyártásvezetőkkel, hogy mekkora büdzsébe tudok beleférni. Mindent nekem kell felügyelnem, de vannak segítőim, hogy az egész működjön. Ez csapatmunka: egyedül nem mennék semmire. Amikor elkezdtünk a Dűnén dolgozni, a látványtervezőnek már konkrét elképzelései voltak arról, milyen legyen az átfogó látványvilág. Több albumot végiglapoztunk, amelyek már tartalmazták a teljes koncepciót. Nemsokára elkezdünk a második részen dolgozni, és már tudom, az hogy fog kinézni.

A második részben ott lesz az a szélcsengő, amit készítettél? Amire különösen büszke voltál, mert hosszabban időzött rajta a kamera?

Azt többen gyártottuk! De nem lesz benne, mert arra a bolygóra már nem megyünk vissza. A kis, otthoni műhelyemben sok minden megtalálható. Gyűjtögetek a piacról. Vagy például, ha megmarad valami egy filmben, és tetszik, akkor megveszem, mert tudom, hogy amúgy kidobnák. Másnak szemétnek tűnik, de nekem érték. A raktárban viszont nem volt már túl sok minden a pótforgatás idején. Úgyhogy itthon előszedtem, amiről azt gondoltam, fel tudom használni. Másnap reggelre megvolt, mit is szeretnék csinálni. Összeraktuk nagyjából, befejeztük, és lefestettük. Szeretem kitalálni, mi hogy nézzen ki, és jó, amikor a kollégáim is értik, mire gondolok.

Milyen mozogni az álomgyár díszletei és a magyar valóság között?

Buborékban élek, az biztos. A filmezést valaki vagy azért csinálja, mert ez a hivatása, de sokan művelik csak a pénzért, mert az átlagkereset magasabb, mint más szakmákban. Ám sok lemondással jár, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan. Azt gondolom, szerencsés vagyok, hogy itt élek. Szakmai szempontból viszont nem annyira, mert külföldön még több lehetőség adódna. De tulajdonképpen a kettő kiegyenlíti egymást.

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Hogy élsz?

A járvány idején nagyon vigyáztam, kevés helyre mentem, de a kertünket rendbe raktam. A párommal és a két kutyánkkal egy Budapest környéki településen, az erdő mellett lakunk – ezt is imádom. Kilépek a teraszra, csicseregnek a madarak, szaladgálnak a mókusok. Amikor beköltöztünk, sok mindent felújítottunk a földszinten, de az emelethez nem nyúltunk hozzá. A lezárások alatt azt is kifestettem. Párnákat és függönyt varrtam, bútorokat festettem. Hogy ha jön a családom, tudjanak itt aludni.

A párod mivel foglalkozik?

Ő is filmes, szintén a berendezés területén. Másokkal szokott dolgozni, nem velem. Azt hiszem, ez így egészségesebb. Nem tudom elképzelni, hogy egy nem filmes hogyan tudná elviselni az időbeosztásomat. Mert nekünk ha mennünk kell, akkor mennünk kell. Éjjel, nappal, meg hétvégén is.

De ő legalább jobban is értékeli, ami most veled történt! Gondolom, nagyot pukkant a pezsgő.

Igen. De az esett most a legjobban, hogy a Dűne után nem sokat dolgoztam, és tudtam kicsit pihenni az Oscar-gála előtt.

Fotó: Falus Kriszta