– Nem kellene a gyerekeket becsapni! Pedig minden anya és apa részese annak az álszent játszmának, amelynek során elhitetik a lányaikkal, fiaikkal, hogy a hazugság bűn, és boldogabbak az őszinte kapcsolatok – mondja indulatosan a harminchárom éves Csenge, én pedig úgy ülök a kávézó kényelmetlen székén, mint a vádlottak padján – az összes szülő képviseletében.
Naiv anya árnyékában
A napsütötte délelőtt békéje és a kapucsinó illata lassan megbékélésre készteti az „antinőnek” öltözött, harcias lányt. Hatalmas fekete pulóver, szigorú copfba szorított haj, zéró smink, csakhogy a fiús jelmezhez nemigen illik gyakran könnybe lábadó, szép zöld szeme és riadt tekintete. Vajon miféle sérülések késztették erre az álkeménységre, tépelődöm, mire ő „meghallja” a gondolatomat, és szóba hozza az édesanyját. Akinek békésebben csordogálhatott volna az élete, ha senki sem mozdítja ki a hazugság békés pocsolyájából.
– Tizenöt évesen tudtam meg hogy apám becsapja, megcsalja a szép anyukámat – kezdi komoran. – Persze szüksége volt a kényelemre, rendre, tisztaságra, remek konyhára és a „szép, szabályos család vagyunk” látszatára, közben semmire sem becsülte őt, és pasaként élt mellette. Ennek legfőbb okát abban látom a mai eszemmel, hogy apa a saját megfogalmazása szerint „lefelé” nősült. Amikor dühös volt, oda is bökte anyunak, hogy rajta kívül nincs olyan hülye ügyvéd, aki képes elvenni egy ápolónőt. Hát igen…, apa köreiben nem lehetett dicsekedni egy idősotthonban dolgozó feleséggel. Finoman fogalmazva, anyukám öreg, roggyant emberek életének utolsó harmadát könnyítette meg, durvábban előadva, mosdatott, pelenkázott, etetett. Szeretettel, szerényen, odaadóan. A bátyámmal és velem ugyanilyen önfeláldozóan bánt. Hajnalban kelt, hogy mi soha ne menjünk uzsonna nélkül iskolába, ha hazaértünk, csak ki kellett venni a kész kaját a hűtőből. Ha éjfélkor akartam vele beszélgetni, akkor éjfélkor ért rá. Hozzá hasonló jó embert nem ismerek! Közben apám kedvére válogatott a fiatal ügyvédbojtárlányok közül. Gondolom tudod, már a jogi egyetem is elnőiesedett, tehát a viszonylag jóképű apám kevés energiaráfordítással lehetett nagykakas az iroda szemétdombján. Persze amíg nem láttam át, hogy hülyét csinál anyuból, rajongtam érte. Kiskoromban én voltam a tündérkirálylánya, kicsi hercegnője, ám amikor nyegle kamasz lettem, úgy unt, mint anyut. A bátyámmal pedig harcolt. A tesóm olyan szemtelen és kritikus volt vele, hogy néha azt hittem, agyon fogja ütni, de nem bántotta. Legfeljebb kamaszkorunkban elmaradtak a közös nyaralások, családi programok, mert apa számára nem léteztünk, pedig mindketten jól tanultunk, de ez sem érdekelte. Reggel elment, késő este általában hazajött, heteket töltött külföldi konferenciákon, de ha Magyarországon tartózkodott, a hétvégéket otthon töltötte. Aludt, tévézett, evett. Anyu kitartóan szolgálta, istenítette, közben kétségbeesve csitította a tesómat, engem pedig kérlelt, segítsek békét teremteni.
