Azt mondta Greis főorvos úr, hogy kedves szülők, jöjjenek ki velem a folyosóra. Rám nézett, a vállamra tette a kezét, jöjjön a kislány is, hisz róla van szó. Greis főorvos úrnak nagy, puha keze volt, és aranykeretes szemüvege. És nagyon mély hangja. Az egész rendelőintézet tisztelte, a legnagyobb tekintély volt nemcsak Sztálinvárosban, hanem az egész országban. Azt mondták a szüleimnek, adjanak hálát az Istennek, hogy falusi létemre Greis főorvos úrhoz kerültem, ami már magában is csoda. A jól értesültek tudták, a főorvos urat nemrég a legjobb budapesti klinikáról helyezték ide. Büntetésből. Ki tudja, meddig marad itt.

A folyosón Greis főorvos úr nem kertelt. „A kislány hirtelen nő. Csont és bőr. A mellkasában zörejek vannak. Fél évre beutalom a farkasgyepűi tüdőszanatóriumba. Jó levegő, megfelelő táplálkozás, vitaminok, orvosi felügyelet. Van ott iskola is, tanulhat. Hányadikos vagy?” – fordult hozzám. 

Így lettem ötödikes a szanatórium összevont osztályában. Egyetlen tanárunk volt, Koncz Sándor bácsi. Amikor csak lehetett, az erdőt jártuk vele. A szüleimmel megszakadt minden kapcsolat. A havi egy látogatást nem ajánlották a nővérek, csak fölzaklatnák a gyereket, mondták. Éjszakánként kétféle álmot álmodtam. Az egyikben meghaltak a szüleim. A másikban – két évvel voltunk ötvenhat után – disszidáltak. Az ebédlőben állandóan hagymáskáposzta-szag uralkodott, Ica főnővér reggelenként olyan szorosan gumizta össze a hajamat, hogy csak azért nem sírtam, hogy ne lássa, mennyire fáj. És akkor írtam a Dörmögő Dömötörnek. Kisebbeknek való újság volt, az orvosi váró asztalán találtam. Valami rejtvényt fejtettem meg benne, és mellé írtam két mondatot: A szanatóriumban minden jó, de én elvágyódom innen. Nem tudom, miért. El is felejtettem a levelet, amit, mint mély kútba, a portán álló postaládába dobtam, amikor az egyik csendespihenő után Ica főnővér egy nagy felbontott borítékot tett az ágyamra. Nocsak, levelezel? nézett rám.