Vámos Miklós kérdése:

Kedves Dénes, remélem érzékeled, hogy nemzedéked íróinak élvonalába kerültél, dobogós helyre. Szerintem. Én úgy emlékszem, amikor egészen – sőt túl – fiatal koromban figyelmeztettek arra, hogy ez történt velem, megrémültem. Négy nagy író mondta, egymástól függetlenül. Közülük hárman az Új Írás szerkesztőségében. A negyedik a rádió pagodájában. Remegni kezdett a lábam, vagy inkább a kezem, és majdnem egy évig nem tudtam belefogni a regénybe, amelyet terveztem. Élsz-e át ilyesmit? Ha igen, mit teszel ellene? (Én csak várni voltam képes, egyre türelmetlenebbül.) Továbbá: emlékszel-e, hogy mi volt a legforróbb dicséret, illetve a legfájóbb dörgedelem, amit valaha kaptál?

Krusovszky Dénes válasza:

Kedves Miklós, köszönöm kérdésed, illetve a kérdésedben megfogalmazott állítást. A nemzedéki dobogó, mint olyan, eddig nem jutott eszembe, és ahogy most megpróbálom magam elé képzelni, lehet, hogy nem is baj. Én a sportolókat is tétovának látom a dobogók közelében, még ha persze örülnek is neki, hogy oda jutottak, egy író maradjon inkább az asztal mellett, egyedül, csendben, az való neki, nekünk.

Kérdésednek arra a részére, hogy a pozitív fogadtatás és a siker jelent-e olyan terhet, amit nehéz aztán a következő műig elcipelni, azt tudom mondani, hogy igen is meg nem is. A várakozást természetesen érzi az ember, de én magammal szemben eddig is támasztottam bizonyos, viszonylag magas elvárásokat, és még csak azt sem tudom állítani, hogy ezeknek mindnek megfeleltem volna. Másrészt van egy kis könnyítés az esetemben, már ha ez tényleg annak vehető, mégpedig az, hogy nem csak prózát írok, hanem verseket is. Valahol a mélyén ez két külön világ, párhuzamos univerzumok, amelyek között szerencsére meglehetősen szabadon tudok mozogni, így pedig nem érzem azt, hogy bármelyikbe is be lennék zárva.

Azt is hozzá kell tennem, hogy nekem nem volt olyan jó- vagy balszerencsém, hogy nagytekintélyű redaktorok efféle málhát tettek volna a nyakamba egy füstös – illetve ma már csak nem is füstös – szerkesztőségi szobában, pláne nem a rádió Pagodájában. Kaptam dicséretet és dorgálást is a legkülönfélébb helyeken, egyszer még egy temetőben is (ott épp dorgálást), de a mondott dobogó nem került szóba. Mindezzel együtt tény, hogy új regénybe még nem kezdtem bele. Igaz ugyan, hogy megjelent közben esszé és kritika-, vers-, illetve gyerekverskötetem, de hát a regény az regény, látom, hogy az előbb soroltakkal nem húzhatom ki a helyzet méregfogát.