– Tati, gyere gyorsan! – kiabálta a nyolcéves Berni lányom a lakás egy távoli részéről.

– Mi történt? – kérdeztem ijedten, mert ilyenkor mindig kicsit összerezzenek. Ugyanis lehet, hogy valami baj van, valaki elesett, betörte a fejét, elvágta a kezét, bejött a lakásba egy aligátor, és a többi.

– Gyere gyorsan! – ismételte meg kiáltva Berni, és én rohantam.

– Nézd, milyen szépen törik meg itt a fény! – mutatta a lányom átszellemülten, és én egy pillanatra nem tudtam, mit tegyek. Egyrészt örültem, hogy senkinek nincs semmi baja, másrészt mérges voltam, mert abba kellett hagynom, amit csináltam. Meg vagyok győződve róla, hogy ötven évvel ezelőtt ez a jelenet másképp végződött volna, de én már egy jól trenírozott apuka vagyok, ezért csak annyit mondtam: – Tényleg, drágám ez valóban nagyon szép.

Ahol kelepelnek a gólyák, ott hallgatnak a múzsák – nem tudom, kitől származik ez a karrier/család egyensúlyra vonatkozó mondás, azt hiszem, valamelyik ókori bölcstől. De mindegy is, hogy kitől, mert tagadhatatlan tény, hogy egy figyelmet igénylő kisgyerek nem nagy segítség a „flow” érzésnek. Mindenki, így én is, olyan koncentráltan és elmélyedve szeretnék dolgozni, amikor szinte eggyé válok azzal, amit csinálok, és megjön a modern kor várva várt múzsája, a „flow”. Az írás erre különösen alkalmas, de állítólag bármivel el lehet érni. Ha ilyenkor valaki rám kiált, hogy ’Tati, gyere gyorsan!’, akkor még a legszebb gondolatnak is bottal üthetem a nyomát.