A külvárosi utca csendes, forgalom alig veri föl az aszfalt vastag porát. A Madridi utca kilences számú ház udvara viszont porzik. Nyolc-tíz önfeledtnek látszó gyerek – kicsi és kamasz, fiú és lány – rúgja a labdát. Mögöttük a munkásszállónak épült ötemeletes szürke ház magasodik, ami most átmeneti szállást nyújt a menekülteknek. Az udvaron a rögtönzött kis pálya végében anyák ülnek a padokon, fél szemmel gyereket figyelve, fél szemmel hírt várva otthonról, Ukrajnából.
Bent, a fogadótérben számos sokat megélt, fáradt, türelmes várakozó és ugyanannyi önkéntes. Az önkéntes regisztrál, tolmácsol, repülő- és vonatjegyet intéz, összeállítja a Bécsbe induló busz utaslistáját, telefonál. A segítők krízist menedzselnek.
– Ők hősök – mondja egy nő, aki két üveg lekvárt hozott, és rámutat az egyik segítő mellén fehérlő Viktória feliratra.
– A fiam, Kyril mélyen alszik, bátran jöjjenek be – invitál a tágas szobába – Julia. – Hat napja indultunk Mariupolból, ahova 2014-ben Donyeckből menekültünk. A háború kitörésének reggelén már hallottam lövéseket, de elmentem dolgozni. Adminisztrátor voltam egy hatalmas élelmiszer-forgalmazónál, szükség volt rám. Mire végeztem, romokban állt egy közeli épület. Nem mertünk a nyolcadik emeleten maradni, ismerősnél aludtunk az elsőn. Huszonhárom nap rettegés, bujkálás következett. Március másodikától villany, gáz, víz nélkül éltünk. Az utcán leszakadt vezetékek, füst, korom, romok mindenütt – Julia képeket mutat, rápillant a cicáját ölelő tizennégy éves Mariára. – Amikor a helyi rendőrök bejöttek a lakásba ukrán katonákat keresni, amikor a szakadár katonák elvették az utcán, ami a kezemben volt, döntöttem: menekülünk. Autóval indultunk Nyikolszkba, majd a teljesen kifosztott Komysh-Zoryá-ba mentünk. Félelmetes út volt. Csapnál önkéntesek segítettek. A vonatról Budapesten a BOK csarnokba vittek, onnan hat órája hozott ide egy autó. Most jó. Fürödtünk, ételt, italt kaptunk – sóhajt hálásan, majd szinte súgva mondja: – Mi nem megyünk tovább. Magyarországon szeretnénk maradni…
Hogy Julia, Kyril és Maria épp hányadik lakója a csaknem háromszáz fős, március 18-tól működő menekültszállónak, nem tudni. Nem, mert jönnek és mennek, a legtöbben két-három napot töltenek itt többnyire átutazóban, aztán irány Észak, Nyugat, Amerika, Lengyelország.
