Chopin keringő dallama szállt, s gurult a konflis a két, matrózruhába öltöztetett kislánnyal… Régi fotókat nézegettünk, csipkés pólyákat, aztán két tüllruhás karcsú balerinát. Veronika elunja a képeket, fölcsatolja a tangóharmonikát, Vica mutatja a pas de deux lépéseit… Nevetünk.

Minden volt nekem az a délután: történelemóra, illemtanóra, balettóra. De leginkább két gyermeklelkű, öreg valaha volt balerina tanítása arról, hogyan lehet nehéz időkben is elégedettnek és boldognak maradni. Hogyan lehet egy répaföld mellé kitelepítve a szeretet parancsa szerint élni. És soha búbánatban, mindig valami gyermeki derűben.

Ikerhölgyeknek neveztem el őket. A pöttyös szoknyás Kolozs Évát és három perccel fiatalabb húgát, Veronikát. Ahogy azon az első találkozáson is, egyformába öltözködtek kilencvenhárom éven át. Az első találkozás után sokszor mentem hozzájuk a sashegyi kis lakásba. S micsoda boldog sikkantásokkal fogadták, amikor egy férfit is vittem magammal. Vele is egymásba szerettek.

Emlékszem, ahogy a csengetésre kijönnek elénk a folyosóra, tipegnek, mondanám, de nem igaz. Repülnek könnyű lábakon és ölelnek. Közben úgy néznek a látogatóra, annyi derűvel, kíváncsi figyelemmel, ahogy csak az igazán boldog, önzetlen emberek tudnak nézni. Mert hiába a kétszer kilencvenhárom év, hiába minden nyűg és nyavalya, hiába két fiatalon derékba tört balettkarrier, utána a háború pokla, szétbombázott lakás, kitelepítés, mellőzöttség. Nem törte meg őket semmi. Minden pillanatban ott vibrált bennük az a feledhetetlen belső ragyogás.