Gertrúd negyvenes csinos nő, nehéz szakításon van túl, azért keres szakembert, mert magányosnak érzi magát, és meggyőződése, hogy őt elhagyják még a barátai is.

– Én egyszerűen csak nézem a barátaimat, ahogy jól érzik magukat, hogy nincs is semmi bajuk, miközben nekem romba dőlt az életem – mondja könnyekkel küszködve. – Ne értse félre, nem arról van szó, hogy állandóan a Facebookot és az Instagramot pörgetném, de …

– Mégis mennyit nézi?

– Hát igyekszem keveset. Vagyis, amikor látom, hogy jön értesítés, akkor azért arra rákukkantok.

– Ez úgy hangzik, mintha folyamatosan …

– Vagyis tudom, hogy le kéne jönnöm ezekről a felületekről, de képtelen vagyok rá, mert egyrészt szerintem jogom van tudni a barátaim életéről, másrészt meg miért ne nézném meg, ha már egyszer kiposztoltak valamit?!

– Sosem gondolt még arra, hogy ezek a posztok és fotók nem tesznek jót a hangulatának? Hogy az érzelmeit akár fel is korbácsolhatják? Hogy esetleg magányosabbnak vagy szomorúbbnak érezheti magát akkor, ha a barátnői felhőtlen képeit nézegeti?

– Na pont ez az! Ez a felhőtlenség zavar. Elmennek egy csomó helyre nélkülem, még csak nem is hívnak! Milyen barátság az, ahol az Instájukból tudom meg, hogy voltak egy koncerten? Szerintem ez egyértelműen annak a jele, hogy már nem vagyok nekik fontos!

– Ez nem feltétlenül a fontosságának csökkenését jelzi. De ha lát egy ilyen bejegyzést, utána mit szokott csinálni?

– Hát … legtöbbször összeszorul a torkom, nem mintha bőgni akarnék, csak úgy. Aztán dühös is leszek.

– Féltékenységet érez?

– Vagyis lehet, nem tudom. Hogy miért nem lehettem én is ott? Miért nem szóltak?

– Elment volna, ha elhívják?

– Arra a koncertre? Nem hiszem. Én nem szeretem azt a zenét. Igazság szerint a koncerteket sem. Csak …

– Akkor miért zavarja, hogy ők elmennek?

– Mert kihagytak!

– Úgy érti, elvárta volna a meghívást, amire aztán nemet mond?

– Úgy. Tudom, ezt most hülyén hangzik, de amikor olvasom, ahogy szervezik a találkozót, azt érzem, nekem is ott kellene lennem. Ahogy vásárolni is elmehetnék velük, meg kávézni is. Azzal nem is foglalkoznak, hogy én most egyedül vagyok. Ez is eléggé rosszulesik.

– Beszélt velük erről? Valakivel megosztotta a szakítás fájdalmát?

– A legjobb barátnőmmel találkoztunk, és az jó volt. A többiek, akik nem annyira közeliek, még buliba is el akartak hívni, de oda még nem mentem.

– Ezek szerint ezek a kapcsolatai működnek, találkoznak és beszélgetnek a barátaival. Amit az online térben él át, az tűnik problémának. Mintha az zavarná, hogy amit csinálnak, az ön nélkül történik. De mi lenne akkor, ha belátná, hogy ha ezen események közül talán egyikre sem menne el valójában, akkor tulajdonképpen olyan elutasítást érzékel, ami a valóságban nincs is? Nem lenne bölcsebb a posztok olvasgatása helyett inkább a saját életével és programjaival törődni?

– Persze hogy jobb lenne. De akkor is az járna a fejemben, vajon mit csinálnak…

– Megpróbálhatna a saját érzelmeire és gondolataira támaszkodni. Észrevétlenül szippant be mindenkit a folyamatos leskelődés mások után, még akkor is, ha a barátairól van szó. Jobb lenne kikapcsolni a telefonján ezeket az értesítéseket, és helyette beszélni azzal a legjobb barátnőjével, aki a legközelebb áll önhöz. Hogy meglássa, sokkal jobb élmény a valóságban megélt, mert arra tényleg támaszkodni lehet.