Nem tudom, lehet-e most bármi másról beszélni, mint a háborúról…
Dragomán György: Én az első regényem, A pusztítás könyve óta a háború fenyegetéséről írok. És nézd meg, itt ülünk dermedten, én egy Covid miatt elcsúszott régi ösztöndíjjal Bécsben, és próbálom befejezni a regényemet, de nehéz másra gondolni, mint hogy közben a szomszéd Ukrajnában porig égnek a házak. Orsi meg esténként fellép a színházban, és igyekszik koncentrálni, mintha nem dúlna kint a világban éppen háború. Fájdalmas ez a kettősség.
Török-Illyés Orsolya: A szüleink Ceausescu diktatúrájában élték le majdnem az egész az életüket, folyamatos szorongásban, fenyegetettség közepette, és én nagyon tisztelem édesanyámat (Illyés Kinga előadóművész – a szerk.) azért, hogy tartással tudta ezt végigcsinálni. Közben meg húsz éven át lehallgatta a Securitate, a román titkosszolgálat. A lehallgatás tényét ugyan mindenki sejtette, de azt nem gondoltuk, hogy minden szóról szóra fennmaradt. Mi a bátyámmal persze semmit nem tudtunk akkor, anyám soha nem beszélt előttünk ilyesmiről. Néhány évvel ezelőtt került csak a kezembe a lehallgatási jegyzőkönyv – azóta írtunk belőle egy hangjátékot, mert úgy éreztem, ez nem csak az én ügyem, mindenkinek meg kell tudnia, mi zajlott Erdélyben –, abból tudom, hogy ő a forradalom kitörése előtt szavalt egy verset Tőkés László református lelkész templomában, és utána félt a megtorlástól, ezért inkább elbujtatott minket a testvéremmel falun, ismerősöknél. A forradalmat onnan néztük végig, a tévében. Most mintha az akkor látott képek és élmények kísértenének újra.
Neked viszont hamar fel kellett nőnöd, Gyuri. A fehér király című regényedből tudom, hogy folyamatos szorongásban élted a gyerekkorodat.
D. Gy.: Azért attól óva intenék, hogy a regényem főhősével, Dzsátával bárki azonosítson, mert ugyanúgy fiktív szereplő, mint a Máglya hősnője. De nyilván rengeteg apró részlet megegyezik a valósággal. A szorongás pont igaz. Ott kezdődött, hogy apám négyévesen elvitt óvodába. Egy évvel korábban édesanyám is megpróbálta, de akkora cirkuszt csináltam, hogy én nem maradok ott, hogy kénytelen volt hazavinni, és csak egy évvel később írattak be újra. Akkor viszont már apám fogott kézen. Útközben figyelmeztetett, hogy most aztán nincs mese, hiába cirkuszolok, ott fogok maradni, és kész. Megértettem. Meg azt is, amit utána mondott, hogy két szabály van. Az egyik, hogy amit otthon hallok, arról az óvodában nem beszélhetek, a másik, hogy amit ott mondanak nekem, abból semmi nem igaz. És ha nem vigyázok a számra, akkor apám, anyám börtönbe kerül, én meg a javítóba. Úgy megijedtem, hogy örökre megjegyeztem: akkor ez így van, így kell viselkedni. Olyan természetes volt, mint az, hogy a közlekedési lámpánál csak a zöld jelzésnél szabad átmenni. Máig meghatározó élményem maradt.
