Ülünk a pincében, egymás mellett, egy heverőn. Erősen szerény kis festőműterem. Bérli. Szék nincs. Nem is hiányzik. Semmi sem szokványos itt, ahogy ő maga sem. Nem is akart szokványos lenni soha.

Nekem mindig úgy tűnt, te sokkal jobban tudod, mi az, amit nem akarsz, mint hogy mi az, amit igen. Mintha folyton ez vezette volna a döntéseidet.
Ezen eddig sosem gondolkodtam… Lehet. Nézzük például az anyagi természetű ügyeket. Pénzem nincs, és a pénzt ugye akarni kell. Az többször is kiderült, hogy ha én akarnék, tudnék pénzt csinálni. Megvoltak a nem túl bonyolult lehetőségeim. Egyszer el is döntöttem, hogy rendbe rakom ezt a dolgot, de világos lett, hogy ehhez olyan emberekkel és olyan módokon kellene kapcsolatot tartanom, akikkel és ahogyan én nem szeretnék. Másodszor meg is próbáltam, de egy kicsit sem éreztem magam jól a helyzetemben. Nem úgy keltem, nem oda mentem, nem azt vettem, ahogy, ahova, és amit akartam. Úgyhogy inkább bevállaltam, hogy talán soha nem leszek anyagilag független abban az értelemben, ahogy ezt a mai világban olyan fontosnak tartják. Ugyanis a szó valódi értelmében egyedül így lehetek független… Csak az autóm nem egy Aston Martin, hanem egy húszéves Ford. De igen, igazad van. Mert ez esetben is sokkal erősebb volt bennem az, hogy nem akarok semmi áron olyan ember lenni, aki nem érzi magát jól a bőrében, mint hogy elmondhassam magamról, hogy a külvilág értékrendje szerint mennyit jutottam előre. Miért akarnék olyan dolgoknak megfelelni, amiket teljesen feleslegesnek tartok a boldogság szempontjából? Annyi ember van a földön, akik ezt csinálják. Én nem kellek oda.

Tehát csak magadnak akarsz megfelelni.
Nem. Azoknak az embereknek akarok megfelelni, akiknek kihagyhatatlan vagyok az életéből. Velük jót akarok tenni.

És sikerül?
Szeretnek, akik szeretnek. Van egy nagyon jó mondás: az igazi tisztelet az, ami akkor is megmarad, amikor kimész a szobából. Ez a legfontosabb. Én igazából nem vágyom tiszteletre, de megpróbálok úgy élni, hogy ne beszéljek senki háta mögött arról, hogy szerintem ő valójában milyen, mert úgysem lenne igaz. Ő sem tudja, hogy én milyen vagyok, hiszen egyedül én élek ebben a bőrben már egy ideje. 54 éve folyamatosan magamnak kell magamat szórakoztatnom éjjel-nappal. Nincs jogunk megítélni egymást.

És milyen vagy most? Hogy a te szavaiddal, azaz az egyik dalszövegeddel éljek: ha előtted állnál és hátrafordulnál, mit látnál vajon?
Egy tükörszilánkon táncoló szüzet. Így folytatódik a dal. Na de az is ott van utána, hogy „pár alvó emléken fogást keresve a nulladik napon csak a misebor oltja a belső tüzet.” Nem tudom milyen vagyok, azaz nem akarok sztereotípiákba bocsátkozni azzal, hogy megpróbálom elmondani. Egyébként inkább csak arról van néha sejtésem, hogy milyen lehetettem volna.

De én már nagyon fiatalon rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy mit ad az élet, azzal nem is szabad foglalkozni. Mert biztos nem azt fogja dobni, amit te szeretnél.

Az számít csak, hogy amit kaptál, azt te hogyan tudod kezelni. Mert az élet a legnagyobb kalandor, azt kéne majd ráírni a fejfájára: „mindenkit átvertem”. Én régóta el tudom fogadni, hogy az élet ilyen, valahol ez a nyugalom kulcsa. De lehet, hogy a nyugalom nem mindig elég… Én sokáig csak akkor éreztem jól magam, ha sodortam egy spanglit reggel nyolckor a presszóban, és figyeltem, ahogy szegény emberek dolgozni mennek. Csak jóval később jöttem rá, hogy a többségük baromira nem azért csinálta ezt, mert olyan jó volt neki, hanem mert egyszerűen nem tehetett mást. És akkor jöhettem volna én, az az ember, aki ezt látja, és érzi, és érti, és a fülükbe énekelhettem volna a kis fülhallgatóikon keresztül, hogy nem is olyan nagy baj ez. Elmondhattam volna a zenémmel, hogy bocsi, ilyen a világ, de itt vagyok, segítek. Érted? Egy icipici boldogságot adhattam volna nekik. De én nem ezt tettem. Önző voltam, és úgy gondoltam, hogy nekem elég, ha én elvagyok valahogy, senkinek semmi köze hozzá. Na, így vesztegettem el az életemből huszonakárhány évet. Elszúrtam, keményen.

Berencsi Attila egyik festménye

Mi lenne most más, ha nem szúrod el?
Akkor most nem lennék ennyire magányos. Itt lenne körülöttem egy jó kis brigád, akik velem együtt nőttek fel, akikkel mindent, ami valóban fontos, megosztottam volna, és megoszthatnék most is. Akiknek tulajdonképpen kihagyhatatlan lennék az életéből, mert ott lenne mögöttünk a közös múlt, az, hogy esetleg átsegítettem őket sok mindenen azzal, hogy nem csak a fióknak írtam zenét – azt a kétezer dalt – , hanem nekik. De ez az esély nem fog visszajönni soha. Ennek a terhét magamban hordom mindig, amikor pedig már túl nehéz, elintézem annyival, hogy már úgyis mindegy.

Van egy stúdióm, harmadszor költöztem be oda úgy, hogy végül egy hangot nem ütöttem le. Be van rendezve, csupa komoly cucc, de néma csönd van benne. És minden nap elmondom magamnak, hogy majd, ha eladom egy képemet baromi drágán, akkor megcsinálom a zenét, ami a fejemben szól. Mert nekem az egész életem e körül forog, és forgott mindig is: a hangok, a hangok… Csak most már pohos vagyok és öreg, és igazából arra gondolok, hogy elkéstem. Sokáig mások csodálatos zenéit sem bírtam meghallgatni, mert volt bennem egy hülye belső irigység, hogy ők megcsinálták, én meg nem. Hogy mehettem volna én is abba az irányba, minden lehetőségem megvolt rá, de én inkább elmentem a bár felé. De akkoriban másképp éreztem. Akkor én voltam a legszabadabb lény a Földön.

Akkor mégiscsak úgy élted meg, hogy jó döntéseket hoztál.
Hogyne. Csak ott volt a probléma, hogy nem haltam meg ennek az időszaknak a végén. Mert egyszercsak eldobtam a piát, meg a cigit, és nekiláttam sportolni. Tisztulni. És akkor jött a nagy felismerés. Hogy nem haltam bele az ifjúságomba. De igazad van. Akkor is a nemakarás vezetett. Hogy én nem akarom azt csinálni, ami azoknak a munkába rohanó embereknek kötelező. De hogy dönthettem így, az meg egy ajándék, amit az Istentől, vagy ki tudja kitől kaptam. Tudniillik, hogy én folyamatosan álmodom, hogy van egy világom, ami más, mint a munkába rohanó embereké. Csakhogy – és erre csak sokára jöttem rá – , nekem ebből az ajándékból tovább kellett volna adnom valamit. Kötelességem lett volna.

Arra gondolsz, hogy ha valaki tehetséget kap, azt felelősséggel kell használnia?
Én nem tehetségnek gondolom ezt.

Több ismerősödtől is hallottam, hogy te önsorsrontó zseni vagy.
Ez a dolog két módon is komolyan billeg, mint szarka a dögön. Az egyik az önsorsrontás. Mert erre én azt mondom, hogy mindenki másképp keresi Istent. De mondhatjuk úgy is, hogy ha te nem a szokványos módszerekkel igyekszel nem unatkozni, az lehet, hogy mások szemében önsorsrontás. Pedig az emberek többsége egyszerűen csak retteg a haláltól, és kitalál bármit, csak ne kelljen erre gondolnia. És ha valaki nem így él, nem így gondolkodik, akkor arra rámondják, hogy önsorsrontó. Aztán zseni sem vagyok. Jobban mondva nem derülhetett ki rólam, hogy az vagyok-e vagy sem. Mert amit én zseniálisnak tartok másokban, az belőlem nem tudott kijönni, mert egészen más miatt lettem ismert. Olyasmi miatt, amit én pont nem tartok nagy dolognak.

Itt nyilván a filmekre gondolsz. Mások viszont, ráadásul elég sokan, nagy dolognak tartották, amit ezekben a filmekben csináltál.
Igen, fel is szoktak háborodni ezen. Hogy mások bezzeg örülnének, ha mindaz megtörtént volna velük, ami a filmek miatt megtörtént velem. A siker, az ismertség meg a többi hülyeség. Én ilyenkor visszakérdezek. Te élted meg? Te voltál ott? Az a baj, hogy az a része, amit én gondoltam erről az egészről, senkit nem érdekelt. Van egy ilyen mondás: a bálványod maszkja mögé ne less be soha. Mert nem biztos, hogy azt fogod látni, amit olyan lelkes lendületeddel odaképzeltél. Én csak annyit szerettem volna elérni, hogy ne az ürességet, a felületességet, és a lakatan tekintetet lássák bennem, hanem azt, amitől egy ilyen helyzetbe kényszerület ember mégiscsak megmarad, és önmaga marad. De ezt a kutya sem akarta tudni. Az embereket csak az a napi öt perc érdekelte az életemből, ami nem én voltam, és amiben amúgy nem is akartam ott lenni. De abban az öt percben pont nem derülhetett ki számukra, hogy miért is nem akarok én ott lenni…

A nevét legtöbben a Szerelem első vérig című filmből ismerik

Úgy érzed, a Szerelem első vérig meg a többi film és az ezekkel járó ismertség tulajdonképpen csak bajt hozott rád?
Egyáltalán nem. Nem vagyok bolond, hogy ilyesmit gondoljak. Én egyszerűen csak nem úgy voltam összerakva genetikailag, hogy alkalmas legyek rá, hogy ezzel a bizonyos szempontból nagy szerencsével éljek, vagy együtt éljek. Mert mindig olyan helyzeteket hozott, miben nem akartam benne lenni. Mert idegesített, mert nem az én világom volt.

Tizennyolc éves voltál, még éppen hogy gyerek, amikor az első filmet bemutatták. Emlékszel rá, mikor fogalmazódott meg benned először, hogy egyáltalán nem akarod ezt az egészet?
Pontosan megvan az a pillanat. Másnap, hogy a Szerelem első vériget elkezdték játszani a mozik, a hetes buszon mentem épp a filmgyárba. És akkor egy srác odamutatott rám a barátnőjének: ott van! Egy perccel később egy másik brigád meg elkezdett röhögni: nini, a köcsög gyerek a filmből! Na mondom, innentől tényleg ez lesz?! És még csak délután kettő volt… Abban a pillanatban megszűnt az a típusú nyugalom, amiben egészen addig éltem. Hogy sétálok dúdolgatva a vakvilágba. Onnantól elkezdtem előttem járni, és hátrafordulva figyelni önmagam. Hogy mit csinálok, hogyan viselkedem. Pedig én soha nem gondoltam, hogy olyan ember lennék, akire figyelni kéne. Se magamnak, se másnak

De akkor már zenekarod volt, színpadon álltál. Ott figyelnek az emberre.
Igen, akkor már megvolt a Beri Ary és a játékos fiúk, de az inkább poén volt, kamu halandzsával. Csajoztunk… Meg a középiskolában, a Képzőben ki kellett tűnni valamivel. Azzal nem lehetett, hogy jól rajzolsz, mert mindenki jól rajzolt. Én a zenével tudtam kitűnni, ami akkor ott igazából csak bohóckodás volt. Akkor adta egy haverom ezt a gúnynevet, hogy Beri Ary. Csakhogy amikor kijött a film, és így szerepeltem a főcímen, a nép egyik fele azt gondolta, hogy akkora arcom van, hogy én választottam magamnak egy művésznevet. Pedig világ életemben utáltam az ilyesmit. Ha valaki azt mondja rám, hogy festőművész vagyok, már javítom is ki: képfestő. Mert, hogy én művész vagyok-e, azt döntse el az, aki valóban ért ehhez. Mondjuk a Caravaggio. Csak hát ő már nem fogja. Szóval maradok egyelőre képfestő.

És mi vagy még?
Vagyok már annyira bölcs, hogy ne akarjam összefoglalni, hogy mi vagyok. Amúgy legkönnyebben azt mondom magamra, hogy zenész. Csak hát ez igen nevetségesnek hangzik, hiszen nem tudok túl látványos dolgokat felmutatni e téren. Van, aki azt mondja, hogy maximalista vagyok, hogy azért nem adom ki a zenéimet, és azért nem koncertezem, mert soha jutok el abba a fázisba, hogy tökéletesnek gondoljam, amit csinálok. De ez nem igaz. Megpróbálom elmagyarázni. Én úgy és akkor szeretnék koncertezni, amikor a legtisztábban és legspontánabbul jön belőlem a zene, mondjuk reggel hatkor, amikor felkelek, büdösen, koszos alsógatyában, kócos hajjal, vakaródzva… És az emberek ugyanilyen önazonosan, spontán hallgatnának. Az valami igazi dolog lenne. De ma nem lehet megtenni, hogy gyakorlatilag olyan rengeteget adsz magadból, amilyet te is alig tudsz elviselni. Mert azok az emberek, akiknek ezt odaadnád, annyira azért nem kíváncsiak rá. Kíváncsiak persze kicsit, de csak szépen mosott ingben, valami jó kis látványtechnikával. Tetszik a fejed is nekik, de csak pár réteg alapozóval meg belőtt séróval. Az emberek nem akarják ezt a típusú realizmust. Ők épp azért mennek koncertre, hogy a realizmustól elmeneküljenek. Épp ezért én sokáig azt gondoltam, hogy az ilyen fellépés mind kamu.

De már nem gondolod ezt?
Csak részben. Pár éve, 30 év kihagyás után, volt egy nagy Beri Ary és a pillangók koncert az A38 hajón. Baromi nehéz volt összehozni, de meglett. És az ott egy igaz, tiszta dolog volt. Amúgy valóban megdöbbentő érzés. Látni, ahogy a szöveget, amit írtál, könnyes szemmel éneklik vissza az emberek. Abszolút el tudom képzelni, hogy bele lehet szerelmesedni ebbe az érzésbe. Ha valaki erre születik, akkor ennek lehet egy egyenes útja, azt adod, amit szeretnek, és ezért ők is szeretni fognak téged. De nálam már ott elbukott a dolog, hogy már a legelején sem voltam hajlandó eljátszani a koncerteken a Szerelem első vérig főcímdalát. Pedig akkor a csillagos ég lett volna a határ. De nekem ez nem erről szólt. Az, amikor mi felmentünk a színpadra az első zenekarommal, a Beri Ary és a játékos fiúkkal, az egy egészen zárt kis világ volt. Egyszerűen csak végtelenül jól éreztük magunkat, eljött 20-30 ember a koncertünkre, és nekik mind tetszett, amit csinálunk. Nem úgy, mint a film után, hogy eljött száz, de abból hetvennek nem tetszett. Nem kellett a saját szórakozásunkat bevédeni, vagy megmagyarázni, nem kellett elfordítani a fejünket, mert olyan embereket látunk, akik megpróbálják a mi saját kis örömünket megvétózni, megítélni, vagy esetleg egyenesen kikérni maguknak.

Ez a Szerelem első vériggel megszűnt, és az a típusú, jóleső magány lett a vége, amit most látsz. Én amikor leszoktam a rock ’n’ roll-ról , az is egy pillanat volt.

 Amikor elveszítettem azt a fajta képzelőerőmet, hogy a Lada ezerkettesbe belelássam a Skoda Octaviát. Pontosan emlékszem: egy kora tavaszi délután befordultam a Belgrád rakpartnál a sarkon, szólt a zene a fülemben, és egyszercsak elfogyott a pillanat. És akkor azt mondtam, a francba, Attila, ennyi volt, kinőtted… És másnap már nem fésültem hátra a hajam, nem vettem fel a hegyesorrú cipőm. Vége volt. És ebbe a nihilbe jött a Szerelem első vérig. Erre a nemtörődöm hangulatra és mosolynélküliségre hitték azt az emberek, hogy ez valami nagyon tudatos dolog. Holott én csak annyit tudtam, hogy olyat csinálok, amit nem akarok. Ez a furcsaság tűnt olyan érdekesnek, emiatt tartottak lázadónak. Ez nekem megint nem tetszett annyira, mert én nem nagyon szerettem a lázadókat. Mert a lázadók általában mindig bajt hoznak másokra, amit sosem érettem, hogy milyen jogon tesznek.

Berencsi Attila egyik festménye

Közben, ha jól emlékszem, olyanokat ígértek neked akkoriban egyes állami producerek, hogy világsztárt csinálnak belőled.
Igen. És az első feltételük az volt, hogy rúgjam ki a zenekarom. Szerinted mit válaszoltam? Őket is csak az érdekelte amúgy, hogy játszottam a filmekben. Csakhogy én belül nem is játszottam azokban a filmekben. Mégis, a mai napig, ha bárki közeledik felém, ez a fontos neki. Valószínűleg azért, mert ezen kívül én olyan ember vagyok, akit normális esetben soha senki nem kérdezgetne az életéről. Én soha nem kerestem különösebben a kapcsolatot a külvilággal. Már gyerekkoromban is utáltam, ha figyelnek. Csak fogtam a kis csellómat, felültem vele a buszra, eljátszottam a zeneórán, amit kell. De amikor azt mondták, hogy ez a kis Attila milyen ügyes, majd előad valami szépet az iskolai ünnepségem, akkor már bemondtam, hogy sajnos pont eltört a kezem.

Ez Ózdon volt, ahol a gyerekkorodat töltötted. Milyen volt ez a gyerekkor?
Egy ideig nagyon szép. Amíg ketté nem törték. Anyám és apám elváltak, aztán otthagytak minket a nővéremmel a nagymamámnak. Vele nevelkedtünk egészen tizenkét éves koromig. Akkor anyám elég csúnyán úgy döntött, hogy kirángat a nagymamám végtelenül szerető karjai közül. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor felültetett a Budapestre tartó buszra, és én még utoljára visszafordultam indulás után. Ott állt a mami a kis mankójával, és a szemében több fájdalom volt, mint amit én az összes cicám elvesztésekor éreztem együttvéve. De ezt akkor még nem fogtam föl.

Én a nagymamától kaptam minden hitemet. „Majd lesz valahogy, kisunokám, te csak ne félj!” Ezt mondta mindig.

Pedig mi akkor nagyon szegények voltunk, annyira, hogy sokszor csak száraz kenyér volt az ebéd. A mami egyszer talált egy kétforintost az utcán, és én rá is vágtam, hogy palacsintára vágyom. Liszt, szóda az volt, de így már tudtunk venni tojást is. Nagy nehezen elbotorkáltunk a boltig, ő a mankóját fogta, én őt. Megvettük azt az egy darab tojást a két forintból. Aztán csak álltam ott az utcán, a bolt előtt, és bámultam a kezemben a tojást. „Mami, most mi tényleg így élünk, hogy elsétáltunk egy kilométert egyetlen rohadt tojásért?” Ő bólintott, hogy így. Mondom jó, akkor én most földhöz vágom ezt a tojást. A mami kicsit gondolkodott, aztán bólintott megint. És földhöz vágtam. Aztán a mami megfogta a kezem, és egy olyanfajta nyugalomban és békében sétáltunk haza, aminél nincs is szebb. Na ezt az életszemléletet szerettem volna átadni később, de a filmek, azaz a hatásuk nem hagyta. És ezért vagyok én nagyon mérges erre az egészre. Hogy egyszerűen nem mutathattam meg az embereknek azt a sok szépséget, amit én a nagymamámtól kaptam, mert erre senki nem volt kíváncsi. Mert ez nem volt sztori. Pedig a mai napig azt gondolom, hogy ennél erősebb és bátrabb dolgot mi akkor és ott a mamival nem csinálhattunk volna. És ha ez nem elég a világnak, ha nem lehet erről még azoknak sem beszélni, akik amúgy, elvileg kíváncsiak rád, mert ők is inkább a Szerelem első vériget hallgatnák meg a koncerteden, mint a Napfény, esőt (A Beri Ary és a pillangók egy dala – a szerk.), akkor én nem fogok kiállni a színpadra hazudozni.

A festés viszont őszinte?
A festés az meló. Ebből élek, és így is kezelem. De most már ez is elkezdett többet jelenteni. Most jutottam el oda, hogy úgy érzem, már van jogom egyáltalán beszélni erről, hogy már nincs olyan, hogy valamit azért nem festek meg, azért nem vállalok be, mert úgy érzem, nem tudom megcsinálni. Az pedig nagyon jó, ha ez az egész be tud szippantani anélkül, hogy beleőrülnél a tudatba, hogy amíg élsz, úgysem lesz belőled senki. Ezzel együtt a mai napig azt tartom a festésről, hogy a világ legunalmasabb melója. Borzasztó. Tulajdonképpen egyetlen dolog van, ami ajándék ezzel kapcsolatban. Hogy ha csak egyetlen ember, látva a festményed bólint, mielőtt bármit is mondanál arról a képről. Hogy érti, és köszöni. Mert egy hibátlan világban nem kellene sosem magyarázni. De ez nem egy hibátlan világ.

Régóta fest a maga „berencsis” stílusában, technikájával és látásmódjával. A kép címe: A költő nője

Milyen lenne egy hibátlan világ?
Egy hibátlan világban nem kell félni az Istentől, és nem kell félni a haláltól, ahogy nem kell félni az élettől sem. És a festő, pontosabban az a festő, aki én vagyok, éppen ezt csinálja. Teremt magának egy hibátlan világot, amikor ott benn van, a műteremben. Csakhogy egyszer ki kell onnan jönni. És akkor a festő olyan, mint a meztelen parasztember, akit kirugdosnak a hóra. Vagy az újszülött, akit kitaszítják a meleg, puha anyaméhből a hideg, büdös, fájdalmas fények közé. Egy hibátlan világban a festő nem kívánja ezt a fajta megszületést, és nem érdekli, hogy tetszik-e a képe bárkinek is. De a világ nem hibátlan, így muszáj úgy csinálni, hogy tetszen, mert valamiből meg kell venni a festéket, meg műtermet kell bérelni, és valamiből kéne egy autó is, meg nő is, meg el kéne menni Korfura, még most, amikor olcsó. Így megy ez általában.

Mikor voltál a legboldogabb?
Én folyamatosan boldog vagyok. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy általában képes vagyok jól érezni magam a bőrömben. Boldoggá tesz például, hogy pár éve elkezdtem festészetet tanítani. Hogy elkezdtem kicsit, óvatosan kinyújtani a kezem a világ felé, az emberek felé, kinyitogatni ezt a nagyon zárt világot, amibe huszonvalahány éve bevonultam. Hogy valami kis értéket adok át. Boldoggá tesz, amikor reggel ötkor odajön hozzám a cicám, aztán kezembe veszem a gitárt, játszom valamit, rögzítem a telefonomra, és sosem hallgatom vissza, mert az a pillanat a maga teljességében megtörtént, és az elég. Boldoggá tett az is, amikor múltkor bevakoltam a falat, mert tök jól néz most ki.

Mivel az igényeimet egészen pontosan magamhoz igazítom, nincsenek olyan problémáim, hogy valami boldogtalanná tegyen. Mert sosem gondolom, hogy többet érdemelnék az átlagnál.

Ezt látják azok is, akik jól közelednek hozzám. És akik jól közelednek, azokra én vigyázok, óvom és védem a hozzám való jó viszonyulásukat. Nem marom el őket magamtól, nem csinálok olyat, ami csalódásra adna okot. Nagy út volt eljutni idáig. Hogy tudjam ezt uralni. Ez a fajta magam fölött aratott győzelem is boldoggá tesz. És hogy ez mind tök őszinte részemről. Mert adott esetben ugyanúgy kikelek magamból, ugyanúgy elküldök bárkit a büdös francba, de már nem azért teszem, hogy az egyszerűség kedvéért soha többet ne jöjjön vissza az illető, hanem azért, hogy értse meg, hogy az, amit akkor éppen mondott vagy csinált, az úgy nem jó. És hogy ha le kell ezen állni vitatkozni, akkor nem én vagyok az ő embere. Ugyanígy, ha a nőmnek nem én vagyok az élete értelme, akkor ne várja el, hogy nekiadjam mindenem. Ilyen egyszerű. Az is boldoggá tesz, hogy ez ilyen egyszerű, és hogy ezt ilyen tisztán, és egyenesen tudom a másik tudtára adni, anélkül, hogy bántanám.

És ez: „szikrázni üvegpatakban, fürödni homokviharban, lebegni ködnek öltözött szerelmes virágok között”? Nem ez a boldogság? Ezt tőled olvastam valahol.
De. Ez is az. Ahogy az a felismerés is az, hogy „Jártam acél felhőkön, bronz tavon. Láttam az időt megszületni a nulladik napon. Majd úgy kelek át, hogy árnyam legfénylőbb titkát rábízom Istenre. Hogy soha nem hiányzott más csak Te.” Ezek mind különböző boldogságok. De vajon lesz-e időm megértetni ezt másokkal is? Hogy komolyan gondolom? Ez az élet nagy kérdése. Tudod, miért kell lerajzolni valamit, akárhova? Mert amíg nem rajzolod le, addig te meg a tudatod csak egyfelől tudnak ránézni arra a valamire. És az kevés, nagyon kevés. De ha lerajzolod, akkor az a valami egyszercsak szembe jön veled. És ha ott vagytok így, szemtől szemben, akkor vége a kínlódásnak, meg a bizonytalankodásnak, hogy kék legyen az a vonal, vagy zöld, egyenes, vagy görbe. Akkor lehetőséged van megbeszélni vele a dolgot. Akkor megkapod a választás lehetőségét, hogy te, és a másik éned, amelyik dönt arról, hogy milyen típusú ember vagy, igent mond-e arra a zöldre vagy kékre, egyenesre, vagy görbére, vagy nemet. És ez az, ami igazán fontos. Érdekes, ezeket a dolgokat még nem mondtam így el senkinek…

Miért?
Mert senki sem kérdezte. De ezzel most pontot is tennék ennek a Beri Ary-ügynek a végére. Innentől, ha valaki valóban kíváncsi rám, ha meg szeretné tudni, hogy milyen vagyok, ne interjút kérjen tőlem, hanem jöjjön el velem szalonnát sütni. És beszélgessünk…

Fotó: Falus Kriszta, Kende Tamás