Jó reggelt, világ! Te is érzed, ahogy játszik velünk ez a kalapját félrecsapó nyurga suhanc, ez az Április? Egyik pillanatban árkot ugrik, másikban fölborzolja a rikácsoló szajkó tollait, hajnalra havat küld, s a fehér takaró alól ibolyát szed nagy csokorral, a patak fodraira szórja, vigyétek!

Sokat vagyok ott a mélyutak mentén és fönt a szőlő legtetején, a kilátóban. Egyik őszi hajnalon megbabonázva láttam a képet. A falun túl eltűntek a dombok, el minden, ami addig ott volt, végtelen habos fehér tenger borított mindent. Sokáig maradtam. Egészen addig, míg Tihany legmagasabb pontja kezdett kiemelkedni a tengerből. Vagy a felhőkből? Aztán lementem a völgybe, de még órák múlva is, ha felkapaszkodtam, ott fehérlett a habos táj. Leszállt az ég a földre. És én boldog voltam abban a földre szállott égben.

Majdnem olyan boldog, mint hetek múlva, amikor messzire vetett a sorsom, barátságos dombok közé, ahol egy ajtó előtt ott állt valaki. Nem tudtam, kicsoda, nem tudtam, hogy hívják, csak azt tudtam, hogy ismerem.

Lassan indultam felé, és ő lassan mozdult felém. És akkor már a mozdulata is ismerős volt. Bár később azt gondoltam, csak azt a mozdulatot ne tette volna. De ha nem teszi, megteszem én.

Már szemben álltunk egymással. És akkor szétnyitotta a kabátja két szárnyát, és beleölelt a testéből sugárzó melegbe. Odaszorított magához. Aztán összecsukta rajtam a kabátját. A kabát szárnyait. Majdnem összeért rajtunk. Akár be is gombolhatta volna. Álltunk csendesen, moccanatlanul.