Akkor döntöttem el, hogy mesélek a férjemről, amikor úgy reagált a kőkemény munkámra, mintha természeti katasztrófát idéztem volna elő, írta a negyvenegy éves Nóra, aki arra használta a szabad napját, hogy átrendezze a nappalijukat. Végre ragyog a nap, újuljon meg az otthonunk is, gondolta férje és ötéves kisfia reggeli távozása után. Szaladt a létráért, leszedte a függönyt, betette a mosógépbe – hófehér lett! –, majd nekiállt a bútortologatásnak, ami nem könnyű, ha a tologató ötven kiló. Először az ülőgarnitúra kétszemélyes kanapéját akarta elmozdítani a kertre néző, nagy ablak alól, hogy világosabb legyen a szoba – magas volt e bútordarab, lefogta a fényt –, majd e súlyos ülőalkalmatosságot kívánta úgy megfordítani, hogy a kanapé törtfehér „hátsója” zárja le a nappali területét, és elválassza az ebédlőtől. Erőlködött, izzadt, rongyokat gyömöszölt a bútor alá, végül sikerült befordítania a „dögöt”. A háromszemélyes kanapé mozgatása még nehezebb volt. Nekifeszült, taszigálta, lökdöste a monstrumot, míg eljuttatta a megálmodott helyre. Már alig állt a lábán, de még felszaladt az emeletre, hogy lecipeljen egy kicsi faragott asztalkát, mert kiválóan mutatott az ablak előtt, a széles párkányra tette a virágzó orchideáit, és percek alatt kiporszívózott. Ezután rohant étlen-szomjan az óvodába, hogy négy órakor elhozza kisfiát, akinek megígérte, ezen a napon korábban megy érte.

Nórát nem zavarta, hogy a gyerek nemigen reagált a változásokra, inkább boldog kiskutyaként rohant a kertbe, és focizni hívta a szomszéd Bencét. A férje teátrális produkciójától viszont rosszkedve lett. Robi ugyanis megtorpant az ajtóban, rémülten körülnézett, és ordítani kezdett. „Mit műveltél a gyönyörű nappalinkkal? Borzalmas! Vissza kell rendeznünk! Most! Olyan vagy, mint anyám, aki tönkretette apám életét a rohamokban rátörő lakásrendezéseivel!ˮ