Pasik, csajok, férfiügyek, női ügyek, viselt dolgaink, kölcsönhatásaink: ebben az új rovatban közös életünk számos rejtett, de törvényszerű mozgatórugóját szeretném feltérképezni, hogy minél többféle útvonalon juthassunk el egymáshoz és önmagunkhoz. Ezen a héten annak ered a nyomába, vajon mennyire látszunk mi, nők a mindennapokban.

Miért van sokkal kevesebb utca nőkről elnevezve, miért olyan kevés a nőket ábrázoló köztéri szobor, miért oly kevés a nő a tankönyvekben, miért nem a nőkhöz is igazítva tervezik a tömegközlekedést, városokat, irodákat, autókat – egyáltalán, miért fontos ez? Caroline Criado Perez alapművéből megtudhatjuk.

Tegye fel a kezét, aki még soha nem állt sorban a női mosdó előtt színházban, moziban, bevásárlóközpontban, múzeumban, benzinkúton?

Pedig ugyanannyi férfi-, mint női mosdó van. De a nők átlagosan közel két és félszer annyi időt töltenek a fülkében, mint a férfiak, anatómiai és higiéniai okok miatt. Plusz, míg egy férfi bárhol könnyíthet magán, egy nő nem.

Kis dolognak tűnik?

Ez csak egyetlen olyan jelenség, amelyet magától értetődőnek tekintünk, olyannyira, hogy a változtatásra sem törekszünk – pedig ennél könnyebben belátható ÉS orvosolható diszkrimináció nem is létezik. De annyira hozzászoktunk, hogy szinte fel sem tűnik. Lánynak születtél, így jártál, ha nagyon kell, oldd meg. Ám ez veszélyes is: kutatások igazolják, hogy ahol a nők nem találnak biztonságos, zárt helyet, ott sokkal nagyobb a valószínűsége az őket érő erőszaknak.

nők, kisbetűvel?

A nők megjelenése a képernyőn, médiában, filmekben jóval kisebb arányú, mint a férfiaké, sokkal kevesebb a nő a nyelvkönyvek példáiban (3 : 1 az arány a férfiak javára) és általában a tankönyvekben. A nagylányom, amikor a második világháborúról tanultak, azt a feladatot kapta, hogy a hátországról készítsen kiselőadást. Feltúrt mindent, majd szólt: anya segíts, nincs infó… Apró betűsben, pár szóval említik a tankönyvek a hátországban dolgozó, a gyermekeket, betegeket óvó, ellátó, a férfiak feladatait átvenni kényszerülő nők szerepét – mégis alig van szó tevékenységük jelentőségéről. Pedig míg a férfiak a fronton vannak, addig a nőknek otthon kell tartaniuk a frontot… Különösen fájdalmas ez most, az Ukrajnában zajló invázió idején, mikor nők és gyerekek milliói kénytelenek menekülni… A történelemkönyvekben, ha nem változtatunk, ők is egy mondat erejéig szerepelnek majd. Pedig melyikünk vitatná, hogy a gyermekek menekítése, életben tartása hősies feladat…

Történelemkönyveket lapozva joggal hihetjük, hogy históriánk a férfiaké – hiszen a legtöbb esemény, korszak egy-egy férfi nevéhez kötődik, így nagybetűs hőseink is többnyire férfiak. De miért is lenne máshogyan? A nők a 18. század végéig nem tanulhattak, írni-olvasni sem, még Európában sem. Írott emlékeink férfiaktól származnak – összegzi Caroline Criado Perez pár éve magyarul is megjelent, Láthatatlan nők című könyvében. 

Ország-város nőkre (is) tervezve?

Perez pimaszul fiatal angol szerző, végigkutatta életünk szinte minden területét: kitért a nők részvételére a közéletben, a médiában, a gyógyszerkutatásra, az autók tervezésére, de még a tömegközlekedésre is. Arra jutott, hiába tudjuk, hogy a világ népességének fele nő, mégsem vagyunk méltó módon képviselve, sőt, szinte alig látszunk, ha a tényeket nézzük.

Erre persze legyinthetünk, feminista nyavalygás, hagyjuk már. Csakhogy, egyetlen, a bőrünkre menő példát hadd említsek: az autógyárak bábukat használnak a törésteszteknél. Azt azonban kevesen tudják, hogy a bábu nem nő. Egy átlagos húsz és harminc év közötti fehér férfi magasságával, testsúlyával rendelkezik – nem a nőkhöz igazítják a biztonsági követelményeket. Nem úgy és nem ott van a kormány, a biztonsági öv, ahol egy női vezető számára ideális lehetne. Sokáig nem is létezett olyan tesztbábu, aminek lett volna melle… Ma már van bábu, de nem mindenhol, és sok a régi autó. És mégis: a nők biztonságosabban vezetnek!

Nézzük a tömegközlekedést: világszerte több nő használja, mint férfi – mert kevesebb nő engedheti meg magának az autózást.

A nők ráadásul – a férfiakkal ellentétben – nem úgy közlekednek, hogy reggel munkába el, este haza. Sokkal több nő viszi iskolába a gyerekét, mint férfi, több nő megy bevásárolni, ügyeket intézni – és alapvetően ők közlekednek gyerekekkel, babakocsival -, mégis alig létezik az igényeikhez igazított város. Budapest sem az, de Barcelonában a várostervezők már elkezdték átalakítani a metropoliszt, hogy könnyebb legyen gyerekkel, idős szülővel közlekedni.

Nőmentes adatok

De hogyan történhet ez a digitális korban, amikor végtelen mennyiségű adat gyűlik össze rólunk – gondoljunk csak a mobilokra -, és könnyedén a nőkre is szabható lenne végre a világ? Ám a technológiai újítások megalkotásakor a többnyire férfi elemzők nem nemek szerinti bontásban kutatják az úgynevezett big datát, vagyis az óriási adatállományokat, és alig akadnak női kutatók.

Megvan az oka: a nők 12%-kal nagyobb eséllyel hagyják félbe tanulmányaikat már a doktori képzés alatt, mint a férfiak, a család-karrier összeegyeztetésének kínjai és a pályán tapasztalható diszkrimináció miatt is. Ez az oka annak is, hogy a tudományos pályákon jóval kevesebb a nő.

Szerencsére hazánkban vannak úttörői. Dr. Vásárhelyi Orsolya és dr. Koltai Júlia 2019-ben szervezte meg először a Stanford Egyetem által jegyzett Women in Data Science konferencia hazai regionális eseményét, amely már elsőre telt házasra sikerült.

Tíz John, egy Vilma

Caroline Criado Perez könyve segít, hogy tisztában legyünk vele, számos olyan körülmény befolyásolja az életünket, amelynek egyáltalán nem vagyunk tudatában. Pedig ha változtatnánk, nők, férfiak egyaránt jobb világban élhetnénk.

Mennyi ideig kell sétálnunk például Budapesten vagy bármely vidéki városban ahhoz, hogy női utcanevet találjunk, vagy nőt ábrázoló szobrot? Eltekintve a gyakorta kiállított pucér, egyensovány, egyenfiatal, hangulati elemként szolgáló kőbe zárt női testtől, hány olyan nőt láthatunk, aki tett valami kiemelkedőt? A fővárosi utcanevek csupán tíz százaléka a női, egy részük csupán női keresztnév. Nagy-Britanniában több a John nevű személyt ábrázoló szobor, mint ahány nőt megörökítő – összesen.

Ezért is van jelentősége annak, hogy tavaly szobrot kapott a főváros 8. kerületében, ahol élt, az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma. Bár a zürichi egyetemen orvosként végzett 1879-ben, itthon csak egy 1895-ben hozott királyi rendelet engedte, hogy két évvel később Budapesten is orvosdoktorrá avassák.  Elsősorban női és szegény betegekkel foglalkozott. Oktatott az Országos Nőképző Egyesületben, a magyar bábák egyesületetének vezetője is volt.

Tízpontos kérdés

Hány női szerzőt ismerhetünk meg tanulmányaink során, hány női tudóst mutat be a tananyag? 

Milyen hatással van ez vajon a lányainkra, önbizalmukra, pálya- és egyéb életbevágó választásaikra? (A kérdés költői, a választ tudjuk…) Létezik egy híres, gyakran alkalmazott felmérés: óvodáskorú gyerekeket kérnek arra, hogy rajzoljanak egy tudóst. Kevesen, de rajzolnak nőt. Később, amint elkezdenek iskolába járni, már alig ábrázolnak nőt.

A tudós egyet jelent a fejekben a férfival – ez hat a lányok pályaválasztására, negatívan. Megtisztelő, hogy a covid elleni vakcina feltalálója magyar származású kutatónő. Dr. Karikó Katalin példája mindennél inspirálóbb lehet lányainknak is.

Végül a tízpontos kérdés: hány olyan magyar fém- vagy papírpénzt említhetünk, melyen nő látható?

Caroline Criado Perez és kollégái elérték: Jane Austen író szerepel a brit tízfontos bankjegyen. Én fogtam már a kezemben, büszkén. Csak egy darab papír? Nem. Kézzel fogható bizonyítéka, hogy személyünk, tudásunk értékes. Képzeljük el, hogy újságban, tévében, parlamentben sokkal több nőt látnánk viszont…Tudom, sci-fibe illő elképzelés, de olyan arányban, ahogyan a valóságban: minden második ember nő. Mennyivel lenne más a magunkról alkotott képünk? Mennyivel lenne igazságosabb és biztonságosabb a világunk?

Fotó: Getty Images