Téli álmából ébredezik a város. Az üvegfalú irodákból kitódult embertömeg komótosan hömpölyög végig a körúton, megtelnek velük az éttermek, bárok teraszai. Kilazulnak a szorosra csomózott nyakkendők, a széktámlákra hullnak a levetett blézerek, színes szívószálak imbolyognak az asztalok fölé hajlók ujjai között. A kora esti zsibongásból kihallani egy-egy olasz szót. Marcóval a környéken találkozunk, nekünk már csak egy ürességtől kongó bár félhomályos sarka jut.

– Hadd kérdezzek valamit – fordítja hirtelen ellenem a fegyverem. – Te élnél Olaszországban?

– Természetesen – vágom rá azonnal. Nem vagyok ezzel egyedül, ismerőseim zöme gondolkodás nélkül cserélné magyarországi hétköznapjait mediterrán nyarakra, macskaköves városkákra, a tenger közelségére. Marcóval kölcsönösen egymásra csodálkozunk. Ő egy a háromezer-ötszáz olasz közül, akik a számunkra vonzó országot hátrahagyva hozzánk költöztek, a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján. 

Multikulti metropolisz

Marco Forgione Szicíliában született, az egyetemet Padovában végezte el, később az északolasz városban próbált boldogulni. Többször váltott munkahelyet, folyamatosan képezte magát, de csak fizetés nélküli gyakornokként tudott elhelyezkedni.

A munkanélküliek számát tekintve Olaszország negyedik az Európai Unió országai között. Az álláskeresés a pályakezdő fiatalok számára jelenti a legnagyobb problémát, közülük sokan döntenek úgy, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Jelenleg a hárommilliót is meghaladja azoknak az olasz állampolgároknak a száma, akik szülőhazájukon kívül, Európában telepedtek le. 

Marcónak egy barátja javasolta, hogy jöjjön Magyarországra. A multinacionális vállalatok tárt karokkal fogadják a külföldieket, versenyképes béreket kínálnak, és mindezért cserébe nem várnak sokat, elég társalgási szinten beszélni egy-két európai nyelvet.

– Budapest sokkal multikulturálisabb, mint gondoltam, rengeteg olasszal és sok más külföldivel találkozom – magyarázza Marco, aki számára fővárosunk jóval több meglepetést tartogatott, mint hitte: rátalált a szerelem. Magyar barátnőjét tavaly októberben vette feleségül.

Egyelőre nem vágyik haza, szereti Budapestet, a nyugdíjas éveire talán visszatér majd Olaszországba.

– Ez a város számtalan lehetőséget kínál. Könnyű megtalálni a munka és a magánélet közötti egyensúlyt, minden nap mást csinálhatok, és a világ minden tájáról találkozhatok emberekkel. Olaszországból két dolog hiányzik – teszi hozzá –, az egyik az időjárás, a másik a konyha.