Az elgyötört arcainkon látszik. Ott vibrál az idegekben az alig uralt, épp csak ki nem robbanó feszültség. Az a tömény fáradtság, amit már nem lehet sehogyan se kipihenni. És még ki tudja, mennyi minden. A megalázottság, a bezártság, a szeretetlenség. Fogalmam sincs, hogy a járvány előtt is így volt-e, vagy a háború volt-e az utolsó csepp a pohárban, de ennyi kiégés-határon egyensúlyozó szülőt korábban nem vettem észre. Lehet, persze, hogy én hajtottam túl magam, és a saját kimerültségem, frusztrációim vetítem ki másokra, de mintha a játszótéri szülők jó részén átment volna egy úthenger. Egy részük még ott is kénytelen dolgozni, szigorúan kifelé nézve telefonál, koncentrál, nehogy egyetlen jelzés, kiabálás is beszűrődjön a beszélgetésbe. És az vesse rá az első követ, aki merné nem felvenni a készüléket, ha ez a cégnél az elvárás. Mások mindenen túl és innen, üveges tekintettel merednek a távolba, akármi történik, nem reagálnak, a gyerek háromszor leesik, ebből kétszer megüt egy kisebbet is, de nincs reakció, nem kerül elő felnőtt, aki szólna, hogy „ezt ne így”, vagy hogy „édesem, gyere, játsszunk valamit máshol”. Ráadásul a mai regulák rigorózusak, nem lehet ránézni vagy szólni a más gyerekéhez, rászólni meg végképp nem, akkor sem, ha veszélyben van, és ha a más gyereke veri a mi gyerekünket, akkor annyit tehetünk, hogy kimenekítjük, de úgy kell tenni, mintha nem láttunk volna semmit. Leszedált, felelőtlen tapintat, túlszabályozott, rettegős magány. Ismerős árnyalakok a téren, akik mellett eltelik szépen az élet, mégsem szólunk egymáshoz, nehogy a másik komolyan vegye, akarjon valamit, ne adj’ isten, kérjen. Félre ne értsék, ezt nem felülnézetből mondom, én is rettegek mindentől, a rettegéstől is, és gyakran eszembe is jut, talán más szülő is levegőért kapkod délután, amikor vágtat a lányáért.