Ő itt az apám – mondja. – Most lenne százéves. Ez pedig a Széna téri lakásuk – volt. Az oroszok lőtték szét ötvenhatban. Ma lehetne bármelyik ukrán város lakóháza. Most bekeretezem, és kiteszem a falra.

Mementónak?

Körülbelül. Néhány évtizedenként rájuk jön, és akkor ami útba esik, rommá lövik. Aztán vagy hazamennek, vagy csak évtizedek után. Unásig, fájdalomig ismételt szörnyű minta. Épp újraolvasom apám naplóját, mert kiállítás készül az évfordulóra. A kubai válságnál tartok, 1961-nél, amikor szovjet atomrakétákat telepítettek oda, aztán mégis inkább hazavitték őket. Minden mondatot, gesztust, a hangnemet, amerikait, oroszt, a politikát, retorikát szóról szóra át lehetne másolni a jelenbe. Röhejes és nyomasztó egyszerre. Jó lenne, ha az akkori belátás is ismétlődne valahogy.

Hátha. Bár, ha ötvenhatra gondolok…

Te hány éves voltál akkor?

Nyolc. Tehát nincs igazán sok emlékem róla…

És a háborúban még nem is éltél. Mostanra jórészt eltűnt az a nemzedék, amelyik még tudja, mi az. A történelemóra ad ezt-azt, de élményt azt nem ad.

Ráadásul, amilyen az oktatás állapota, úgy pláne.

Szerintem világszerte így van. A szüleink generációjának még a zsigereiben volt, hogy mi az a tűz, amivel nem játszunk.

Még nekünk is: emlékezz vissza, gyerekkorunkban is még tele volt rommal a város.

Igen, a házfalakon golyónyomok, a mi házunk tetején volt egy légvédelmi sziréna is, időnként ki is próbálták. Ez a hang a szüleimet számomra ismeretlen kedélybe hozta, valahova messzire kezdtek figyelni, úgy értem, belülre, ezt gyerekként is tisztán lehetett érezni. A párnából, amin aludtam, bújt ki egyszer repesz is, a háború vagy ötvenhat nyoma, nem tudtuk. Tényleg ott volt körülöttünk.

És muszáj ehhez tapasztalatot gyűjteni? Anélkül nem tudja az ember normális ésszel elképzelni, hogy ez szörnyűség, borzalom, állatság?

Úgy látszik, nem tudja. Itt volt a járvány, talán múlt idő, talán nem. Masszív illúziót vesztettünk el, azt, hogy ilyesmi nem lesz már, hogy uraljuk. Ehhez is tapasztalás kellett, évekig maszk, bezárkózás, félelem, oltás és nem oltás, betegek és halottak. Pedig járvány volt elég a történelemben, ezen a vidéken is, a 20. században is. Mégis újra kellett tanulnunk. Most attól félünk, hogy a béke is ilyen. Nem állandó, időnként el-eltűnik. Mintha az én korosztályomnak ez a tantusz is most esne le. Én mindenesetre életemben először érzem azt, hogy tényleg minden lehetséges. Ez megrendít, ezért is teszem ki ezt a képet. Se béke nincs feltétlenül, se biztonság. Mind a kettő munka. Cselekvés. Magától nincsen.

Mácsai István, 1956. november