„Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista” – mondogatta legendás biológiatanárom, amikor egyszer belevezetett bennünket egy alpesi jégzivatarba. Hát, én most éppen rosszul öltöztem. Mentségemre szóljon, hogy fél órával korábban úgy láttam a radaros időjárás-előrejelzőn, hogy most éppen nem kellene esnie. Újra rátekintek a térképre: ebben a pillanatban jelenik meg a semmiből a zivatarfelhő a képernyőn, az eső meg egyre jobban rákezd. Éppen a Föld napja van, tehát ahelyett, hogy szitkozódni kezdenék, megpróbálok eggyé válni a természettel és elérni a zen buddhista nyugalmat, míg konstatálom, hogy már a gerincemen folyik le a hideg csapadékvíz. Szerencsére valahonnan az erdőből előbukkan Győrffy Éva, Magyarország egyik legismertebb erdőfürdő-vezetője, és előkap egy malaclopó-szabású esőkabátot.
Japán jóllét
Az erdőfürdő (sinrin-joku) fogalmát a japánok alkották meg a hetvenes években. Először marketingfogásnak indult az egész, hogy arra ösztönözze a városi népséget, látogassák többet a természetet. Közben meg kialakult egy módszertan, ami alapján az erdőfürdő tulajdonképpen testet-lelket felüdítő mentálwellnessé alakult, ami segít visszatalálni a természethez. A japánok elkezdték vizsgálgatni is, és arra jutottak, hogy az erdőben való irányított, tudatos tartózkodás megerősíti a legyengült immunrendszert, serkenti a szervezet ellazulását, csökkenti a stressz-szintet. A vérnyomás negyedórányi erdőfürdő után zuhanni kezd, növekszik az általános jóllét érzése, és az erdőfürdő jótékony hatásai öt, vagy akár harminc napig is elkísérhetnek. Mindezt persze tudja magától az is, aki ücsörgött már fél órát egy napsütötte sziklán, és volt annyi esze, hogy kikapcsolja közben a mobilját. A japánok tudományos módszerré fejlesztették az erdőfürdőt, ami aztán a világ többi részét is meghódította. Európában a Nádúr erdőterápiás intézet fejlesztette tovább a módszert, amire jellemző, hogy kicsit talán még jobban összekapcsol a természettel. „Az erdei fürdőzés után az emberek gyakran számolnak be megfiatalodásról, helyreállításról, nagyobb mentális tisztaságról és fokozott kreativitásról” – írja a Nádúr honlapja, én meg nem is tudom, mit várok jobban. Vagyis de: a megfiatalodást.
Bolyongás az erdőben
A Macis játszótérrel szemben indul a Pilisi Parkerdő széles ösvénye. Éppen belépnénk a fák közé, de Éva szól, hogy magamban kérjek bebocsáttatást, gondolatban üdvözöljem az erdő lakóit – vendég vagyok itt, egyenrangú az itteni élőlényekkel. Halkan sétálunk az ösvényen, mert csak az beszélhet, akinél a „szó-fa”, egy apró fadarab van. (Amikor Éva a séta előtt ezt megmutatta nekem, megdördült az ég, de szerencsére az erdőfürdő-vezető viccesen-szigorúan felnézett, és azonnal abbamaradt a mennyek szövegelése.) Az áprilisi erdő szinte lélegzik. Beszívja mindazokat a gondolatokat és gondokat, amiket az íróasztalom mögött és a városban hagytam, és valami egészen balzsamos nyugalommal tölt el. Mindezt akkor is érezném, ha csak úgy besétáltam volna ide, de most Éva arra kér, nézzek alaposan körül. Csak bámuljak. Néha összpontosítsak egy-egy apró részletre, néha pedig nyisson az „objektív”, és próbáljam befogadni az egész, nagylátószögű képet.
A vezető kérései egyébként „meghívások”: tíz-tizenöt perces gyakorlatok. Olyan tevékenységek, amelyek során szinte nem is kell semmit csinálni – a „csinálás” klasszikus értelmében. Leginkább egyfajta megfigyelői pozícióba helyezkedünk, egyszerre tekintünk kifelé és befelé. A második gyakorlat lényegében meditáció. Ülök egy esőbeálló teteje alatt, és szemlélem az erdőt. A tisztás öblében szalonnasütő hely, oldalt pedig egy földsánc – ókori földvár lehetett, vagy világháborús védelmi rendszer. Az erdő egészen nyugodt, ám a természet április közepi-végi zöldrobbanásban van éppen: smaragdszín levelek, életre kelő növények, virágszőnyeg. Szinte üres. Csak egy kutyasétáltató halad el mellettünk; apró, esőtől loncsos kutyája egykedvűen caplat. Éva arra kér, hunyjam be a szemem, és hallgassam, ahogy az esőcseppek kopognak a tetőn, az enyhe szélben susognak a fák, és érezzem, hogy az illatos levegő körülölel. Később már csak a lélegzetemre kell figyelnem: ahogy az orromon át tüdőmbe hatol a hűs levegő. Meditatív állapotba kerülök, szinte álom és ébrenlét határán lebegek lágyan. Agyam folyamatosan, üveghangon pörgő-füstölő szelvényei lekapcsolnak: egyszerűen kizuhanok a hétköznapokból.
Faölelés nincs
Amikor visszatérek, újabb meghívást kapok: sétálgassak csak úgy, lazán az erdőben, követve a mozgásokat, nézelődjek, ismerkedjek a növényekkel, a földdel. Már szinte fel sem tűnik, hogy folyamatosan esik az eső. A következő feladat, hogy mindezt lehunyt szemmel ismételjem meg. Igyekszem nem csalni, és vakon botorkálok az avarban, mint Hamlet atyjának szelleme, karjaim pedig előttem kaszálnak, mint két csontból és húsból készült radar. Szinte alig hallom meg, amint egy kutyasétáltató már sokadszorra kérdezi, segíthet-e. Valószínűleg azt hiszi, kiszabadultam a zárt osztályról, vagy alacsony költségvetésű horrorfilmet forgatunk – mindenesetre megnyugtatom, hogy csak egy gyakorlatot végzek. A kutyás fejcsóválva továbbmegy, nekem pedig újabb meghívás érkezik: tapintsam és szagolgassam végig az erdőt. Minden érzékszervemet kapcsoljam be, így ismerkedjek levéllel, fakéreggel, avarral. Faölelés nincs. „Az utcán sem ölelgetsz vadidegeneket” – mondja Éva, és hálás vagyok ezért, mert nálam ez lett volna a határ, ahol már nem tudom komolyan venni az egészet. Mindenesetre egy fát megtaszajtgatok, hogy vajon milyen erő kell ahhoz, hogy kibillentsem az egyensúlyából – a fa persze jót nevet magában. Ekkor érkezik vissza a kutyás, megint a fejét csóválja – és lassan véget is ér a Föld-napi erdőfürdő. A dolog japán eredetét mutatja, hogy a kétórás gyakorlat végén apró pohárkákból teázgatunk. Az első poharat ki kell löttyinteni az erdőnek, majd a teaszertartás visszavezeti az elménket a fák közül a hétköznapokba. Az azonban biztos, hogy máshogy indulok haza innen, mint ahogy jöttem. Ha csak úgy túrázom valahol, elmegyek szinte minden mellett. Most azonban alaposan szemügyre vettem az erdőt, a környezetet, és tényleg olyan érzésem van – azon túl, hogy megnyugodtam és megkönnyebbültem –, hogy valami sokkal nagyobbhoz, valami hatalmas energiához kapcsolódtam. „Ennyi ebben a spiritualitás – mondja Éva. – Az erdő tulajdonképpen egyetlen, gyökereken át összekapcsolódott élőlény. Nagyobb nálunk, de táplál, megnyugtat és a helyünkre tesz.”
Párkapcsolat
Másnap Budapest északi felén, egy fatelep előtt találkozom Valkó Zsuzsival, aki bevisz majd az erdőbe. Illetve itt egy helyes pár is – ugyanis ez párkapcsolati erdőfürdő. Amit egészen addig nem tudok elképzelni, amíg bele nem vágunk. (És itt fel is ismerem a legnagyobb hibát: el kellett volna hoznom a feleségemet.) Ez az erdőfürdő hasonlóképp zajlik, mint az előző, de a terep más: a Palotai-szigeti ártéri erdőbe sétálunk be. Egészen elképesztő természetvédelmi terület; olyan, akár egy őserdő. A sok esőzés után kisüt a nap. Párás meleg van, és szinte lüktet az egész terület az élettől. Nemcsak állnak a zöldellő fák, de fekszenek is; úgy tűnik, itt nem sokat foglalkoznak azzal, hogy a kidőlt matuzsálemeket elszállítsák. Tuskókat látni mohaszőnyeg bársonyával futtatva, félig humusszá bomlott, morzsalékos törzseket – itt érti meg igazán az ember, hogy az enyészet az élet körforgásának szerves és gyönyörű része.
Páros meditáció kezdődik: behunyt szemmel köszöntjük az erdőt, mohát, fatörzset, avart érintünk, és elképzeljük ahogy a párunkkal felrepülünk a lombkoronaszintbe, és üdvözöljük az ott lakó élőlényeket. Beszívjuk az erdő és a partnerünk illatát. (Én csak szívnám, ugye…) A következő meghívás alkalmával másmilyen illatokat gyűjtünk be: ismerkedünk a tőzeges mohagyökérzet talaj-aromájával vagy egy kutyatejféle fanyar szagával. Tyúkhúrt, csalánt – ennek lesimogatjuk szúrós tüskéit – és kerek repkényt kóstolunk-rágcsálunk. Aztán meg kell mutatnunk a többieknek, milyennek látjuk a partnerünket. Én egy göcsörtös, mohás kidőlt fát mutatok, mert valahogy olyan vidámnak tűnik, és van rajta sok kapaszkodó. (Itt természetesen lelki kapaszkodókra gondolok.) És rábukkanok egy alagútszerű lombos átjáróra, ami arra emlékeztet, amikor megismerkedésünkkor átmentem a leendő nejemhez, félúton már mindig teljesen fel voltam dobva, mert úgy éreztem magam, mintha egy boldogabb világba tartanék… A kétórás erdőfürdő itt semmittevéssel végződik, majd jön a záró teaszertartás.
És hogy a hétvégém összes napja erdőfürdős legyen, még elmegyek egy harmadikra is: Nagy Tamara vezeti a Normafán. Itt már szép kis csapat gyűlik egybe, és meg tudom figyelni a résztvevőket is. Mindenki komolyan veszi a meghívásokat. Figyelem a srácot, aki „tipikus városi figuraként” mutatkozott be. Az egyik meghívás alatt egy elszáradt faágat vizsgál átszellemülve – de érezni, hogy annál most sokkal többet lát. Vagy ott a férfi, aki a bemutatkozáskor megemlítette, hogy stresszes a munkája: most kisimult arccal üldögél egy tisztáson, és fogja a felesége kezét. Nem tudunk beszélgetni, hisz a „szó-fa” éppen pihen, de nem is kell. Működik, dolgozik az erdőfürdő. Hazafelé baktatva újra elkap egy zivatar, és bőrig ázom – de már egyáltalán nem törődöm vele.
Fotó: Németh Gabriella, Győrffy Éva, Bus István
