Ezerkilencszázhetvenet írtunk – az utazás kevesek kiváltsága, nem pedig joga volt. A nyugati határt csak politikusok, sportolók, üzletemberek, művészek léphették át. Ha engedték nekik.
Magánszemély Nyugatra csak meghívásra, hivatalos meghívólevél bemutatásával utazhatott. A keresztanyámtól kaptam ilyet, de egyetlen schillingem sem volt. A kalauz a vonaton kedélyesen érdeklődött, hová utazom, Bruck an der Leithában kellett leszállnom, mivel a rokonok ehhez a kisvároshoz közelebb laktak, mint Bécshez. Ötvenhatban mentek ki, de még mindig az egykori traiskircheni menekülttábor tágas, de kopott lakásában éltek. Vasárnap érkeztem, Géza bátyám menet közben megállt a benzinkútnál, hogy vegyen egy parfétortát az ebédhez. Vasárnap! A benzinkúton! Parfétortát! El voltam ájulva.
Császárnőnek éreztem magam
Édesapám valahogy elintézte: egy kinti ismerőse átadott nekem egy borítékot, benne háromszáz schillinggel. Császárnőnek éreztem magam, szabad voltam, fiatal és kíváncsi. Minden nap korán reggel, többszöri átszállással bevillamosoztam a belvárosba, ahol egyik ámulatból a másikba estem. Ebédre sajnáltam a pénzt, bementem egy Billába, és vettem pár banánt, meg egy Fantát, amihez gyönyörű, sárga műanyag szatyrot adtak. Banánt majszolva csodáltam a kirakatokat a Grabenen, és megfigyeltem, hogy minél messzebb megyek a belvárostól, az árak annál alacsonyabbak. Múzeumokra nem sajnáltam a schillingjeimet, kedvencem a Naturhistorisches, a természettudományi múzeum volt, de nagyon tetszett a Burg kincseskamrája és a kapucinusok kriptája is. Sok mindent vásároltam tengernyi pénzemből, egy darabra ma is emlékszem: fehér alapon kék virágos, elasztikus miniruha volt. Sokáig hordtam.