Ülünk Lucával a Szaturnusz gyűrűjén. Lógázzuk a lábunkat. Én óvatosan, mert félek, ő önfeledten, közben egy huncut kismanót is felfedezni vél a távolban, aki vigyorogva ücsörög a gyűrű szélén, és hol a jobb kezében tartott esőzacskót, hol a balban szorongatott napsugárnyalábot dobja a Földre, hogy egyik percben süssön a nap, a következőben zuhogjon az eső. (Lám, megtaláltuk a bolondos tavaszi időjárás okát!) Csakhogy este tíz óra, az ötéves copfosnak aludni kellene, de ő egyre élénkebb az együtt kitalált esti mesénktől. „Luca, ne álmodozzunk tovább a bolygóközi utazásunkról, térjünk vissza a valóságba, és aludjunk” – próbálom kizökkenteni, mire teljes felháborodás a reakció. „A mese is valóság, csak ott minden úgy történik, ahogy mi akarjuk!” – kiáltja, és messzire hajítja a napsugárnyalábokat, majd a lámpát is felkapcsolja. „Süt a nap, pedig éjszaka van!”
Másnap már röstellem, hogy unalmas felnőttként viselkedtem óvodás írótársammal, közben eszembe jut dr. Kerényi Ferenc, az egyik kedvenc tanárom a bölcsészkarról. Ő egy beszélgetésünk során Henri-Frédéric Amiel svájci filozófust és költőt idézte, aki szerint az álmodozás a gondolkodás vasárnapja, s nekem annyira megtetszett, hogy feljegyeztem magamnak. Persze Vörösmarty figyelmeztetése is jogos, miszerint „Ábrándozás az élet megrontója,/ Mely, kancsalúl, festett egekbe néz”, de egészítsük ki a költőfejedelmet azzal, hogy álmodozás, vágyakozás, illúziók és hitek nélkül nemigen érdemes élni. Figyeljük csak önmagunkat, mennyi időt töltünk úgynevezett belső beszéddel! Séta, vásárlás, kerékpározás, buszozás, metrózás, még autóvezetés közben is szerteszét szaladnak a gondolataink. Ki nem képzelte még önmagát sikeresnek, erősnek, vonzónak, hódítónak, űrhajósnak, tudósnak, mindenki által szeretettnek vagy rajongottnak? Biztosan nem tévesek a kutatások, amelyek szerint az ébrenlét közel felét (negyvenhét százalékát) töltjük ábrándozással. Az aktív fantázia nem a kisgyerekek privilégiuma, ami nem baj! Hiszen az álmodozások, fantáziálások eredményeként feléledhet a kreativitásunk, szorgalmunk – válhatunk csillagásszá, táncossá, tanárrá, pappá, focistává, énekessé, színésszé, íróvá, szobrásszá, cégvezetővé, a szegények megmentőjévé vagy a legjobb műbútorasztalossá –, és az személyiségfüggő, hogy az ábrándokból születik-e tett.
