Egész kis tömeg verődött össze a sírkertben, és az sem riasztott vissza senkit, amikor tintafekete felhők jelentek meg az égen, aztán pedig pokoli vihar támadt. Csattogott és zengett az ég, és a fejünk felett vágtattak a piszkosszürke felhőfoszlányok. A dimbes-dombos városrész – az Újsor és a Tótlik – utcáin vad hegyi folyóként vágtatott a csapadékvíz. Esernyő ide vagy oda, mindenki bőrig ázott. És a közönség nem ment haza: kitartott a kutató és a történetei mellett.

Elképesztő volt, amikor az emberek lecövekeltek a viharban, hogy végighallgassanak. Mit gondoltál akkor?

Engem már az meglepett, hogy egyáltalán eljöttek, pláne ilyen sokan. Valamikor a séta vége felé kitört az a hatalmas vihar. Szóltam, hogy nyissuk ki a temető kapuját, hogy ki tudjanak menni, és megdöbbentett – de meg is érintett –, milyen sokan maradtak. Az utolsó sírkőig jöttek velem vagy tízen, és végighallgatták a történetet.

Miért döbbentett meg, hogy sokan jöttek?

Nem számítottam rá. Már az első, tavaszi bejárásra is sokkal többen érkeztek, mint gondoltam. Akkor azt hittem, az az oka, hogy a lezárások után végre volt valami program, ahová ki lehet mozdulni – még ha a zsidó temető is az –, és lehet találkozni az ismerősökkel. A nyárira viszont még nagyobbnak bizonyult az érdeklődés, mert elindult a suttogó propaganda, hogy ez igazi helytörténeti érdekesség, ami megfogta az itt lakókat.

Gyerekkoromban sokat mászkáltam erre, és mindig itt állt ez a szürke, rozsdálló kapu, rajta a Dávid-csillag, mögötte meg egy óriási, gondozatlan dzsungel. Le volt zárva, és fogalmam nem volt, micsoda, mégis árasztott az egész valami misztikumot. Igazi tiltott zónának tűnt. Most pedig kinyílt a kapu.

Átvitt és gyakorlati értelemben is így történt. Valamikor tíz évvel ezelőtt a Mazsihisz, az önkormányzat és a Hit gyülekezete környékbeli szervezetének együttműködése nyomán rendbe tették a temetőt. Kigazolták, és azóta is karbantartják. Ez volt az első lépés ahhoz, hogy a település lakossága kicsit magáénak érezze. És akkor már csak az kellett, hogy egy olyan véletlenül odavetődő érdeklődő, mint én, megpróbáljon történetileg is feldolgozni és összerakni egy nagyobb képet. Az volt a célom ezzel a sétával, hogy eszmeileg is kinyissam a kaput, és az emberek megismerhessék ezeket a sírköveket – rajtuk keresztül pedig az egykor volt ercsi zsidóság történetét.

Én úgy képzeltem el a barangolást egy izraelita temetőben, hogy ott suttogva, erős lelkifurdalással, némileg talán nyomasztó hangulatban végigjárjuk az utat, és szembenézünk azzal, amivel Magyarországon nem nagyon néztünk szembe a holokauszt óta. Ehhez képest felszabadító, szellemes, nagyon jó hangulat járta át a sétánkat – még ha nem is mondom azt, hogy olyan volt, mint egy stand-up.

Szerintem ez két dologból fakad. Egyrészt a holokauszt óta nem éltek Ercsiben zsidók. Hiszen vidékről szinte mindenkit elvittek a negyvenes években a megsemmisítő táborokba. Azért volt tehát kevéssé megterhelő a séta, mert azok, akik Auschwitzban haltak meg, nem itt nyugszanak, így róluk kevesebb szó esett. Emellett fontosnak tartom, hogy bár maga a halál szomorú dolog, mégse beszéljünk róla feltétlenül feszült tónusban. Olyan ez, mint amikor a családban megemlékezünk az elhunytakról: kell, hogy a mérhetetlen szomorúság mellett szóba jöjjenek az emlékezetes, jó történetek. A temetői séta tulajdonképpen apropó arra, hogy életutakat, egy közösség történetét jobban meg lehessen ismerni. Minden egyes sírkő emberekre emlékeztet, akik éltek, szerettek, sírtak, bűnöztek, meghaltak.

Hogy éltek itt együtt annak idején zsidók és nem zsidók?

A zsidók nem voltak túlságosan sokan: a lakossághoz viszonyított arányuk sosem emelkedett három százalék fölé. Ez azt jelenti, Ercsi izraelita lakossága sosem haladta meg a kétszáz főt. Ebből a szempontból, mondhatni, nagyon is átlagos közösségnek számított. Bár a zsidótörvények után előfordultak kisebb-nagyobb konfliktusok, előtte tulajdonképpen harmonikus volt az együttélés.

És ahogy a sétából kiderült: elég szekulárisan éltek, tehát nem voltak nagyon vallásosak.

Bizony, nem ortodox világ volt itt. Persze külön temetkeztek, néha másfajta ruhát viseltek, de alapvetően részesei voltak a város hétköznapjainak. A séták során őszintén meglepett, hogy előjöttek idős résztvevők emlékei, akik maguk ugyan nem zsidók, de felidéztek számos szívmelengető történetet. Hogy Weiszéknél és Spitzeréknél a boltban mindig lehetett hitelre vásárolni, és hogy segítették a szegény embert.