„Mátraalján, falu szélén”: ott született Betti, Egertől tíz kilométerre, a szelíd lankák között található Verpeléten. Ahol összeütöttek két fedőt, ő ott volt, legyen szó színjátszó szakkörről vagy népdaléneklő csoportról. Amíg könyvtáros édesanyja hazaugrott, hogy ebédet tegyen az asztalra, a kamasz Betti gyakran bement helyettesíteni egy kis időre a betűk templomába.
Saját betűi viszont rendszeresen helyet cseréltek a papíron, a bal és a jobb kezét a mai napig összekeveri. Most már tudja, ezt diszlexiának hívják. Tanárai azt javasolták, semmiképpen ne menjen gimnáziumba. Hát persze hogy gimnazista lett Hevesen, majd tanítóképzős Sárospatakon.
– Ott azért már lehetett látni, hogy van bennem húzóerő. Amikor éjfélkor beállítasz egy vemhes tehénnel, mert ez volt a feladat a vetélkedőn, és te pont találtál egyet Sárospatak határában, és még mondták is, hogy ellés előtt jó lesz megsétáltatni…
Fél év tanítás következett, majd közönségszervezés az egri színházban. Közben kitanulta a grafológiát, amit oktatni kezdett Debrecenben, sőt, saját rovatot is vezetett a megyei napilapban. A csodás színekben pompázó, habkönnyű selymekkel pedig egy ausztriai adventi vásáron esett szerelembe, és abban a szent pillanatban elhatározta, hogy selyemfestő lesz. Nem tanulta ő sehol, állítása szerint rajzolni sem tud, de azért azok a kecses tulipánok és szárnyas szívek valahogyan mégiscsak kikanyarodnak az ecsetje alól a kendőkre és estélyi ruhákra. Akkor még nem is sejtette, hogy a gyerekek mellett ez lesz majd a fő kereseti forrása.
„Főbelőttek, csak túléltemˮ
Közben férjhez ment, és több mint tizenkét évig kettecskén éltek Debrecenben. Betti úgy volt vele, biztosan azért nem született még gyerekük, mert nem jött el az ideje. Nem sürgette a dolgot, bár már jócskán harminc felett járt. Előbb-utóbb azonban fény derült az endometriózisára, megműtötték, és hamarosan teherbe esett. A huszonegyedik héten egy ultrahangfelvételnél kiderült: a magzatnak nincs agya.
– Lány volt. Meg kellett szülnöm. Mélyrepülés. Viszont utána úgy éreztem: én ezt most már nagyon akarom. Amikor rendes időben megszületett volna a kislány, akkortájt estem teherbe Barnival, aki annak rendje s módja szerint csodálatos tesztértékekkel született.
Merevítsük ki ezt a pillanatot: minden tökéletes. Ott egy gyönyörű gyerek, Betti közben mellesleg még az egyetemet is elvégzi művelődésszervező szakon, ráadásul az ünnepi vásárokon selyemholmijai is szépen fogynak. Egy másik életben ez lett volna a révbe érés. Szépen is alakulhatott volna, mondja Betti.
A valóságban másképp történt. Nem kevésbé szépen, de sokkal, sokkal nehezebben. Betti szerette volna, ha Barninak mihamarabb testvére születik. Kisfia egyéves volt, amikor az újabb magzat pár hetesen spontán elment. Pár hónap múlva azonban ismét megfogant egy életképes kis lény: Táltos.
– A kicsivel már a kilencedik hónapban jártam, amikor a gyerekorvos férjem megjegyezte, hogy Barni mintha vashiányos lenne, elviszi vérvételre. Azzal jött haza, hogy valami májenzimszint túl magas. Pár hét múlva a kontrollon kiderült: ez az érték több ezerszerese a normálisnak. Ez mindig izombetegségre utal, magyarázta a férjem. És könnyes volt a szeme. Valami szindróma is elhangzott. Duchenne. Én ott álltam egy csecsemővel a karomon, szoptatós anyukaként, hormonfelhő ülte meg az agyamat, elsiklottam a könnyek felett, legyintettem a szindrómára, majd kinövi, hallottunk már ilyet. Aztán egy éjjel szoptatás után nem tudtam visszaaludni, leültem a számítógép elé, gondoltam, megnézem már, mit írnak erről a Duchenne-szindrómáról. Hát akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy engem főbelőttek. Csak túléltem.
